Klasszirodalom – ez vajon mi?

„Ha végignézek a molyon, különösen az SF-tematikába tartozó köteteknél, meglepő eredményeket találhatunk. Ha végignézzük például a »sci-fi« címke alá tartozó könyveket, a legmagasabban értékelt köteteknél rengeteg könyvmolyképzős könyvet találunk. Ugyanígy a fantasy tematikánál. Nem Tolkien vagy a Dűne van a vezető helyeket, hanem a kiadó gerincét képező fiatal felnőtteknek szóló YA-kötetek. Tehát az olvasók szeretik a köteteiket, olvassák, beszélnek róluk, értékelik. A hazai blogszférában, a Blogturné Klubban pörögnek ezek a kötetek. Ugyanakkor a szcénán túl nem igazán lehet hallani róluk. Nem láttam magvas elemzést a könyveikről, szerzőikről – nagyon kevés az a mű, ami áttöri az ismeretlenség falát, és széles közönség előtt is ismertté válik.

Talán emiatt is az volt az érzésem, mintha egy a kötet legitimálni akarná a kiadót saját maga, az olvasói és a nagyközönség felé is. Hogy meggyőzzön arról mindenkit, ez nem csak szűk rétegnek szól, nem ponyva könyvek, vannak értékeik, sokakat meg tud szólítani. Ezt az állítást azonban két ponton, legalább részben cáfolnám.

Elsősorban a művek oldaláról. A kötetet elkezdtem figyelmesen olvasni, életrajzokat és műveket párban. És emiatt az gondolom, nem kis részben tévedés az, hogy minden kötetben szereplő szerző megérdemelné a figyelmet. Bár voltak kellemes meglepetések, hangulatos sorok, a legtöbb történet nem tudott bevonni. Ennek lehet oka, hogy nem én vagyok a célközönség – de akkor hogyan akar nyitni a kiadó a nagyközönség felé, ha már a művek felületes áttekintéséből az jön le, hogy elsősorban a fiatal felnőtteket tudja megszólítani? Persze, nem akarok mély következtetéseket levonni ezekből a regényrészletekből (különösen, mivel meggyőződésem, hogy az idézett részleteknél a legtöbb esetben lehetett volna figyelemfelhívóbb, érdekesebb szövegeket választani), de egy tendenciát mégis jelöl.

Másrészt a kiadvány hangvételét érzem tévesnek. A kötet hátlapján olvasható szöveg nagyon sok tekintetben támadó stílusú és téves. Szerintem ma, Magyarországon nem sokan kérnek úgy könyvet a boltban, hogy »ponyvát vagy szórakoztató irodalmat akarok olvasni«. Inkább mondja azt, hogy sci-fit, krimit vagy egy adott szerzőt keres (persze, ez nem egzakt kutatás eredménye, csak a saját tapasztalataimon alapuló feltételezés). Tehát igenis van erre szava az olvasónak – bár ezt a fordulatot inkább érzem tényleges marketingfogásnak, mint bármi másnak.

Ugyanakkor kifejezetten degradálónak találtam a szépirodalom kapcsán tett megállapítást: »Természetesen jó is annak, aki kedveli, élvezi.« Ez mintha azt feltételezné, hogy csak egy szűk csoport, de semmiképpen nem a kiadó olvasói olvashatnak szépirodalmat. Ez, kiegészülve a belső oldalakon található „Nem elvont-nem kísérleti-nem unalmas« állításokkal egyértelműen azt a benyomást kelti, mintha a magasirodalom csak valami ördögtől való, utálatos dolog lehet. Ezt pedig rettentő károsnak tartom, mert megerősíti azt az esztétikai különbségtételt, ami az irodalmi kritika részéről gyakran felmerül a ponyva vagy lektűr kapcsán (bár a Holmi pont ennek tévedéseire próbált rávilágítani). Másrészt káros azért is, mert az olvasókat is eltávolítja az irodalom más részeitől, nem segít tágítani ismeretüket, ami alapvetően az olvasás célja lenne. Mert szerintem a szépirodalom is lehet szórakoztató, a szórakoztató irodalom pedig bírhat értékkel.”