A jó szándékú, istenkereső emberből van több

„Ez érdekes, mert valóban gyakran elhangzik, hogy manapság az emberek közönyösek, nehéz őket megmozdítani még a jó cél érdekében is.

Éppen ellenkezőleg, folyamatosan azt élem meg, hogy a jó szándékú, segítőkész, istenkereső emberből van több. A rossz természetesen létezik a világban, de mivel mindig hangosabb, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ő az erősebb. Szó sincs erről. Hány és hány ember van, aki teljesen ismeretlenül, a háttérben, a családjáért, egy másik emberért egy közösségért az egész életét feláldozza és odaadja. Ezek az emberek az egyház kincsei. Vannak a plébániánkon olyan hívek is, akik betegeket látogatnak a kórházakban, minden áldott héten. Közben van férjük, gyerekük, unokájuk, de azt a napot a betegekre szánják. Utána pedig hívnak engem, hogy látogassam meg azokat, akiknek szentségekre van szükségük. Ugyanígy, említhetem az idősekkel való törődést, a cserkészeinket, akik több mint százan vannak, és azt keresik, hogy mikor, kinek segítsenek, őszintén, tisztán, szívesen. Vagy ahogy a nagyobb cserkészek a kisebbekkel minden vasárnap délután őrsönként foglalkoznak… Mindez csodálatos, és biztos, hogy az Isten van mögötte.

Mindennap elhangzik a hírekben, hogy az emberek milyen gonoszak, ellenségesek, közömbösek egymással, de én itt mindennek az ellenkezőjét tapasztalom. Természetesen vannak gondok, előfordul, hogy az emberek ellenségesek, irigyek, ez mindig is így volt. Itt is, és az előző helyeimen is. Mégsem ez a jellemző. Sőt, éppen ellenkezőleg: a hívek gyakran figyelmeztetik egymást: nem hallottad, hogy miről volt szó az evangéliumban – nem szabad, hogy a rosszat tedd.

Nagyon sokra értékelem az egyszerű emberi gesztusokat. Néhány évvel ezelőtt az egyik hívőnk szólt nekem, hogy a házuk alagsorában él egy anyuka a gyerekeivel, a férje alkoholista. Az anyuka beteg, mindennap visz neki ételt. A gyerekek rajcsúroznak körülötte, nem tudni, hogy járnak-e iskolába, már a családsegítőnek is szólt, de nincs semmi változás. Elmennék-e meglátogatni őket? Elmentem. A férfi nem volt otthon, a nő feküdt az ágyban, a gyerekek szanaszét rohangáltak, de amikor beléptem, mindenki megdermedt, hogy kerültem ide. Kérdeztem, hogy miben tudok segíteni. Az anyuka csak annyit mondott: tessék idejönni, és megfogni a kezem. Később ruhát szereztünk a gyerekeknek, vittünk nekik ételt, de az anyuka hamarosan meghalt, és a gyerekek állami gondozásba kerültek. Fantasztikus, hogy egy szegény, beteg ember egy ilyen helyzetben nem azt kéri, hogy pénzt adjanak neki vagy hogy gondoskodjanak a gyerekeiről, csak annyit kér, hogy valaki fogja meg a kezét, hogy érezhesse, valaki mellette van. Számomra ezek a legszebb ajándékok az Istentől, az Isten visszajelzései, melyek tanúsítják, hogy most én az ő keze vagyok.”