Fogadjuk el a világot olyannak, amilyen, de alakítsuk pozitívan

„Negyvenegy éve dolgozik az oktatásban. Hogyan változott az elmúlt évtizedek  során a tanár szerepe és feladata?

Tanári pályám kezdetekor viszonylagos szegénységben éltünk, ma tárgyi eszközök sokaságával vesszük magunkat körül, elképesztő mértékben kötődünk világunkhoz. Korábban hittek abban az emberek, ha valaki értelmiségi pályára kerül, az többletet jelent az életében. Ma sem a gyerekek, sem a társadalom nem hisznek ebben. Akkoriban egy osztályban meghirdetett túrára eljött a többség, ma a mi nyolcszáz fős iskolánkban húsz-huszonöt gyerek kapható egy szombati gyalogtúrára. Míg korábban ritkaságszámba ment egy tornaórai sérülés, most hetente írok alá baleseti jegyzőkönyvet. A mai fiatalok sokkal sérülékenyebbek. Pályám elején olyan fogalmakat, mint a diszlexia, diszkalkulia, nem ismertünk. Ma minden osztályban három-négy felmentett van. Általános jelenség, hogy egy gyerek valamiből kiváló, egy másik tárgyból pedig a bukás küszöbén áll. A gyerekek körülbelül tizenöt-húsz százaléka küzd valamilyen tanulási nehézséggel itt a Margitban, máshol ez a húsz-huszonöt százalékot is eléri, bár nincsenek összesített adataink. Hatalmas kihívást jelent ez az oktatásnak. Megszüntették a különleges képző intézményeket, összekevertük a gyerekeket, és nem tudunk velük mit kezdeni.

Hogyan tudnak erre válaszolni?

A baj az, hogy a gyerekeket nem fejlesztjük, hanem felmentjük. Melyik munkahely fogadja el a felmentést? Hazudunk a gyereknek, amikor felmentjük. Mentsük fel az osztályzás alól, de ne a tanulás alól! Olyan iskolában kell gondolkodni, ahol a gyerekek különleges képességét ki tudjuk bontani, de abból a tárgyból, amiből gyenge, amennyit lehet, megtanítunk neki. Hátha ki tud bontakozni később. Sokszínűbb iskolarendszerre lenne szükség, vagy magát az iskolát kellene sokszínűbben megszervezni. Ez ugyanakkor drágább.

Nézzük, mennyire elegáns a Margit épülete, s a többi 1800-as években épült iskola, ezek paloták, mert az értelmiséget palotában kell nevelni. A mai tapasztalatom is azt mutatja, ha az igényesség megjelenik a környezetben, a gyerek is kezd igényes lenni. El kell hitetnünk, hogy az értelmiségi pálya értékes, még ha nem is jár annyi pénzzel, amennyit álmodnak. Azt szoktam mondani, az az eredeti bűn, hogy az ember elhiszi a reklámokat. Azt, hogy a másik, a rossz út könnyebb. Utóbb kiderül, sokkal nehezebb.

Nagy gond a motiválatlanság is.

Hány olyan felnőttet találunk, aki motivált a munkájában? Hányszor mondjuk, hogy nincs értelme egy munkahelyi feladatnak, hogy csak a pénzkereset a fontos? De beszélünk arról, mennyire szeretjük a pályánkat? Persze nem a huszadik dolgozatnál, hiszen minden pályának van olyan része, amin át kell esni. Az a kérdés, mit kommunikálok, a nehézségét, vagy azt: »Hű, de klassz!« A kísérletezést, a példamegoldást, az örömet – milyen szép világot teremtett az Isten? Hinnünk kell abban, hogy Isten szép világot teremtett. Ezt újra és újra el kell mondani. Előbb-utóbb talán megragad bennük. Időnként igyekszünk elrontani, de a szépség ott van.”