Magyarrizling

„A rendszerváltás után eleinte nem is láttak benne fantáziát a klasszikusan rizlinges vidékek feltörekvői sem. Fehérben maradva: az első országosan ismert nevek gyorsabb és nagyobb sikert reméltek a chardonnay-tól vagy a sauvignon blanc-tól, mivel ezek erényeire nyitottabb és fogékonyabb volt a közönség. Semmit sem egyszerű megtisztítani a rárakódott ronda rétegektől.

Ám az évek teltek-múltak, és szerencsére – no meg sokak áldásos erőfeszítéseinek is hála – elkezdtek a helyükre kerülni a dolgok. Kiderült, hogy ha figyelnek rá, a mi olaszrizlingünk többet tud annál, mint amit az átlagos – vagyis az alatti – kocsmaborok tudni szoktak. Egyik termelő a másik után mutatta meg, hogy a csopaki, az egerszóláti, a badacsonyi vagy a somlói rizling felveszi a versenyt nemhogy bármelyik chardonnay-val – emezek ki is mentek a divatból, amit amúgy sajnálok kicsit, de erről majd máskor írok –, hanem a kétezres évek száraz boros sztárjával, a furminttal is.

A csopaki Jásdi István, az egri Gál Lajos, a füredi Figula Mihály, a boglári Légli Ottó, a somlói Györgykovács Imre olyan tételeket tesz az asztalra évről évre, amelyek után vígan csettint minden patrióta borivó – és akkor az új hullámos termelők örvendetesen gyarapodó táboráról még szót sem ejtettünk. Ahogy arról sem, hogy olaszrizlingből nem csak gourmet-k elé kívánkozó csúcsborok készülnek; ez az a fajta, amely fröccsként is megállja a helyét bárhol, bármikor.

Hogy a felvidéki Bott Frigyest a mezőny mely részébe soroljam – régi-e ő vagy új hullámos –, nem is tudom. A muzslai–révkomáromi borász a kétezres évek közepén bukkant fel olyan dolgokkal, hogy mindenki csak pislogott. Előtte a borvidékről sem hallottunk, így pláne volt okunk álmélkodni, ahogy kóstolgattuk a berobbant tételeket.”