Donald Trump és az amerikai jobboldal önfeladása

A republikánus elit már Trump népszerűvé válása előtt lényegében polgárháborúban állt − ez lényegében a gyűlölt »establishment« és a rettegett bázis közötti szembenállást képezte le és praktikusan a jobbközép és a radikális Tea Party politikai konfliktusában nyilvánult meg. Ez az egyik oldalon a hivatalos pártvezetést, míg a másikon a párt aktivistáit, médiaszemélyiségeit és feltörekvő politikusait jelentette. Ebben a háborúban versengő vezetőket, tiszta harcvonalakat és kemény, harcias, sértő retorikát találhattunk. 

Ebben a háborúban viszont a csatazaj ellenére, sokszor közel azonosak voltak a két oldal szakpolitikai preferenciái, ha egyáltalán voltak ilyenek − állítja Ross Douthat. A pártelit kozmopolitább, kompromisszum-vezéreltebb pártot szeretett volna, míg a bázis társadalmi ügyekben konzervatívabb, harciasabb csoportosulásban látta a jövőt. Ennek ellenére számos ügyben a harc Douthat szerint éppen a harc módjáról szólt, és ez a küzdelem számos mélyebb konfliktus felszínre törését akadályozta meg.

Trump Douthat értelmezésében éppen ezeket hozta felszínre. A populista és nacionalista, elvekre és doktrínákra fittyet hányó hozzáállás és a korábbi háború mindkét oldalán sokszor osztott szakpolitikai javaslatok magukkal hozták a rombolás lehetőségét. Ennek ellenére a szerző korábban hibásan azt gondolta, hogy a bázis és a pártelit is ellen tud majd állni Trump ideológiai csomagjának és megosztó személyiségének, illetve szükség esetén egyesülni is tud ellene. Ez viszont végül csak néhány helyen, például Wisconsinban valósult meg – a nemzeti szinten az egységesülés helyett a zavar uralkodott. A koordinált cselekvés az egyének, a csoportok és a pénzügyi támogatók szintjén is elmaradt. (...)

Tagadhatatlan ugyan, hogy sokan hataloméhségtől és ambíciótól hajtva a célszerűség okán tértek át a »trumpizmusra« – sokan viszont csak jó alternatívának látták ezt ahhoz, hogy ne a »másik fél« nyerje meg véglegesen a már zajló jobboldali polgárháborút – állítja Douthat, aki szerint tehát az egymás közötti kis különbségek nárcisztikus felnagyítása vette rá a párt bázisát és elitjét is egy olyan erő előtti önfeladásra, amelyet számtalan okuk volt ellenezni.

Így történhetett meg az, hogy a saját nyolcvanas években kialakított dogmáitól régóta szabadulni képtelen párt hirtelen egy olyan jelölthöz menekült, aki a hagyományos konzervatív vízióra a megvetéssel határos közönnyel tekint.”