„Az Új Művészet év elején felkért, hogy másokhoz hasonlóan válaszoljak az elmúlt esztendő művészeti eseményeit értékelő körkérdésükre. E hangsúlyozottan szubjektív vélemények egy cikkbe szerkesztve, a 2016. február-márciusi, nyomtatott lapszámban jelentek meg. A lap nemrégiben lefordíttatta a cikket és publikálta az angol nyelvű online oldalán – azzal a megjegyzéssel, hogy az ott olvasható anyag a print kiadásban közölt szöveg fordítása. De nem az. Az én szövegemet kihúzták belőle – mert magukra nézve kínosnak gondolták a véleményemet. (...)
Mint mindenki másnak, nyilvánvalóan nekem is vannak személyes elfogultságaim, ugyanakkor értékelvű véleményem is van – az írásaimban, kivétel nélkül, mindig azt képviselem. Számomra ez evidencia, kínosnak tartom, ha magyarázni kell. Hosszú ideje írok felkérésre képzőművészeti tárgyú szövegeket. Más művészeti lapokhoz hasonlóan korábban az Új Művészetben is többször publikáltam. A családtagjaim munkáiról természetesen soha nem írtam és nem is fogok. Az inkriminált szövegben nem a férjem vezette Műcsarnok kiállítási koncepciójára utaltam, hanem a megelőző száz évre, mert azt gondoltam – és most is így gondolom –, hogy egy évszázados hagyomány reflektálatlan felrúgása legalábbis problematikus.
A cenzúrázott szöveg inkriminált része a következő:
»A Műcsarnok kiállításpolitikáját látom a legproblematikusabbnak, hiszen immár több mint egy évszázados koncepciója szerint kortárs képzőművészeti teljesítményeket kellene bemutatnia. A 2015-ös tárlatok azonban azt bizonyítják, hogy ennek az identitásnak az intézmény többé nem kíván megfelelni. Képzőművészeti, építészeti, iparművészeti, néprajzi érdekeltségű kiállításokat tekinthettünk meg olyan, mára klasszikussá vált alkotóktól, mint amilyen Zala György, Jože Plečnik, Schickedanz Albert, Aquila János vagy a csak két évtizede elhunyt, de a modernizmus örökségét képviselő Nicolas Schöffer. Sajnálatosnak tartom, hogy a kortárs, progresszív képzőművészet Magyarországon elveszítette az egyik legjelentősebb bemutatkozási helyét.«”