Segíteni, nem helyettesíteni a hívek lelkiismeretét!

„Jean-Baptiste Noé,francia történész, a kereszténység történetének szakembere[4], az Amoris laetitia közzététele másnapján megállapította. A szinódusi viták után Ferenc pápa olyan pragmatikus szöveget választott, mely ugyan nem forgatja fel a családra vonatkozó eddigi tanítást, de bizonyára kiábrándulást okoz mindkét fél, a haladók és konzervatívok számára egyaránt.

Roberto de Mattei[5] a konzervatívok tiltakozását fejezi: »katasztrofálisnak« nevezi dokumentumot, jóllehet – mint említi – a Hittani Kongregáció még javította, pontosította a vitatott doktrinális kérdéseket. Ilyen neveket, konzervatív véleményeket említ Velasio De Paolis, Caffarra és Burke bíborosok, akik határozottan Kasper és Schönborn bíborosok ellen voltak már a szinódusi munkák során, mert ők „megnyitották a kaput az elvált újraházasodottak előtt, és kanonizálták a »szituációs erkölcsöt”, amely normalizál minden házastársak módjára (more uxorio) együttélést.« Végül R. de Mattei idézi és osztja A. Schneider püspök kemény kritikáját (»Non possumus«, fentebb idéztem.).

Ute Eberl a Berlini főegyházmegye lelkipásztori gondozója; mint vendéghallgató részt vett a 2014-es rendkívüli családszinóduson. Az Amoris laetitia közzététele után(2016. ápr. 11-én) mondta el véleményét a dokumentumróla Vatikáni Rádió német nyelvű műsorában. Hangsúlyozza: a dokumentum zseniális, csodálatosan gyakorlati; nem a kazuisztika módszerét követi, nem tiltásokat fogalmaz meg, hanem perszonalista beállítottságú: a házasokat, a családokat teszi meg a lelkipásztorkodás főszereplőinek, nekik kell ezután az egyházmegyékben folytatniuk a szinódust.

Az AL-ban számos gyakorlati tanácsot olvasok a gyermeknevessel, a párkapcsolattal, a mindennapi családi élettel kapcsolatban, amelyek azt jelzik, hogy Ferenc pápa gyakorlati eligazítást ad szülőknek és lelkipásztoroknak.

Másik fontos szempont: a lelkiismeret szerepének és az egyéni lelkiismeret nevelésének egészen új hangsúlyozása./Vö. GS 16./ Nem csupán (az égből lehulló) normák ismétlése, hanem a lelkiismeret képzése, hogy a legkülönbözőbb konkrét helyzetekben helyesen dönteni tudjon. Ami az elvált újraházasodottak szentséghez bocsátását illeti (8. fej.) :az Amoris laetitia itt is (mint a homoszexuális hajlamú családtagok lelkipásztori kísérése esetében) nem a kazuistikából indul ki, hanem a perszonalista (személyekre szabott) etikát követi.

A pápa tehát irányt mutat: bizonyos esetekben, miután az elvált újraházasodottak a lelkipásztor segítségével megvizsgálták konkrét esetüket, lelkiismereti megkülönböztetés után – belső fórumon – arra következtésre juthatnak, hogy lehetséges a szentáldozáshoz járulás. A berlini főegyházmegye teológus nője és lelkipásztori kisegítője hozzáfűzte: Sokfelé gyakorlat, hogy a pap azt mondja: Én nem vagyok bíró a szentáldozási asztalnál. – Németországban ez a gyakorlat sok közösségben.”