A leszboszi menekülttáborban

„Ha Idomeniről azt írtam, amit tegnap, akkor mit írjak ma, Moriaról. Moria a legnagyobb menekülteket befogadó állomás Lesbos szigetén. Szögesdrót kerítéssel körülvéve, többszörös, rendőrök biztosította sorompós bejárattal, belül mindenütt ketrecszerű kerítésekkel, konténerekkel. És belül, a táborban is mindenütt rendőrök, biztonsági emberek. Itt történik a menekültek regisztrálása, itt zajlanak az első interjúk, amelyek kijelölik egy-egy ember sorsát. A táborból kimenni nem lehet - legalábbis az első hónapban egyáltalán. A menekültek bizonytalanok, nem értik, hogy mi történik, félnek, és ezért esetenként agresszívek. Nincsenek pontos és megbízható információik, nem tudnak tervezni. Azt persze megértik, hogy legtöbbjüknek - legalábbis egyelőre - semmi esélye sincs, hogy eljusson valamelyik európai országba. Jó esetben maradhatnak Görögországban, de mivel itt súlyos gazdasági válság van, esélyük sincs, hogy munkához jussanak. S ha egyszer megkapták a menekültstátuszt, utána már senki nem törődik velük...

Délután a Kare Tepi nevű táborban jártunk. Itt a különösen sérült,súlyosan traumatizált menekülteket helyezték/helyezik el. Így azt a fiatal lányt, aki szíriai falujában szemtanúja volt annak, ahogy az Iszlám Állam terroristái lemészárolták a fél falut, közte az ő rokonait is. A tragédia több mint egy éve történt, azóta elmenekült Görögországba, most itt él ebben a táborban, de minden alkalommal, amikor ezek az események akármilyen formában is szóba kerülnek, vagy csak az eszébe jutnak, elájul. Napjában többször, sokszor. Az orvos szerint ezzel, ilyen módon védekezik....

Ma azt kérdezte tőlem egy újságíró, hogy mi tette rám a legnagyobb hatást. Azt hiszem, két dolog. Egyrészt az az elviselhetetlen mennyiségű szenvedés, az a teljes kiszolgáltatottság, amivel szembesültünk. A kisgyerekek, akik ott szaladgálnak ezekben a táborokban, s akiknek senki nem tudja van-e egyáltalán bármilyen jövőjük. Az üres tekintetű férfiak, a magukba roskadt asszonyok, a tolókocsiban ülő rokkantak és sebesültek. Másrészt az a rengeteg fiatal ember, akik ezekben a táborokban megpróbálják elviselhetővé tenni a menekültek életét. Akik, akár a görög hatóságoknál, akár különböző civil szervezetekben dolgoznak éjjel-nappal, gyakran önkéntesen. Ha ők nem lennének, ha az ő önfeláldozásuk, bizakodásuk, erejük nem lenne, akkor semmi nem lenne.

Nehéz nap volt a mai.”