Még egyszer a BFZ-ügyről – válasz Eörsi Mátyásnak

Újságírásból tart nekem ingyenes továbbképzést Eörsi Mátyás a Facebookon, egészen konkrétan a Budapesti Fesztiválzenekar anyagi helyzetéről szóló, pénteken megjelent cikkem ürügyén.

„Helyes a BFZ pénzügyei után kutakodni. Helyes róla írni. De ha az újságíró, Stumpf András a látszatát is el akarja kerülni annak, hogy egy politikai játszma akítv részeseként egy politikai koncepciót akar támogatni, a minimum, hogy megkérdezi az érintettet, jelesül Fischer Ivánt. Mivel nem kérdezte meg, az »erről hallgat Fischer Iván« a címben különösen nem ízléses.”

Olcsó húsnak híg a leve, az ingyen ebéd illúzió. Eörsi tanácsaival sem laktam jól, szakmai fejlődésemhez minden jó szándéka ellenére sem sikerült hozzájárulnia. Neki mégis válaszolok, itt méghozzá: a bejegyzése alatti kommentekben olvasható gyalázkodás, nácizás, „Mein Stumpf”-ozás korpája közé inkább nem keverednék. Ismerősei nívótlanságáért Eörsi amúgy nem felelős, ráadásul igyekezett egy ponton mentális hedendsolderzként hatni (a korpa persze kiirthatatlan), ami tiszteletre méltó.

No tehát.

Nem a vak véletlen műve, ha valamely írásom a Mandiner véleménysávjában jelenik meg. Nagyon furfangos oka van ennek. Jó, nem csigázom tovább Eörsi Mátyást – a szemfüles olvasó meg nyilván rájött már magától is. Akkor történik ilyen, ha az írás véleménycikk. Bizonyára az tévesztette meg Eörsit, hogy hivatkozott írásom tényeken alapszik, addig nem ismert tényeken ráadásul. Nem pedig szimpla kurvaanyázás – ahogy az a magyar publicisztikában egyre inkább megszokott. Ettől még bizony véleménycikk az enyém is.

Az meg egyrészt olyan újságírói műfaj, amelynek megírásához cseppet sem szükséges megkérdezni minden érintettet, az „erről hallgat Fischer Iván” azonban itt nem csupán ezért volt indokolt.

Azért volt, mert Fischer Iván maga kezdett igen erőteljes kommunikációba a témában. Megszólalt videóban, aztán közleményt is kiadott zenekara anyagi helyzetéről. A videóban ugye úgy tett, mintha azzal, hogy „csak” hatvanmilliót szavazott meg neki, a bumfordi főváros aljas politikai indokból éppen meggyilkolná a kultúrát, mire Fischer utcára, harcba is szólította híveit. A közleményben pedig adatokat sorolt – csak éppen a nyereségére és a tartalékára vonatkozókat felejtette ki. Nem véletlen, hogy cikkem megjelenése után, tegnap újabb tisztázó közlemény kiadását érezték szükségesnek a Fesztiválzenekarnál, elismerve a tartalék létét (hangsúlyozva, hogy az teljesen törvényes – nem mintha ezt egy percig is vitattam volna).

De akkor a lényegről. Arról, amit Eörsi sugall, hogy ugyanis politikai prekoncepciót akarok támogatni. Aktívan ráadásul! Vagy legalábbis ez a borzalmas látszat.

Egyrészt: azzal sem lenne gond, ha akarnék. Véleménycikk írásakor mindennapos, ha a szerző aktív részese akar lenni a politikai vagy közéleti csatáknak. Épp ezért ír véleménycikket. Itt azonban még csak nem is ez történt. Hanem éppen az ellenkezője. Részemről legalábbis.

Aki ugyanis politikai prekoncepciók mentén értelmezte és értelmeztette a helyzetet, nem én vagyok. Azt az embert Fischer Ivánnak hívják.

Bevallom, amikor az egész támogatós hisztéria kitört, egy ponton mindenképp Fischernek adtam igazat. Felháborítónak éreztem, hogy egy ilyen magas művészi színvonalon dolgozó, ilyen nemzetközi elismertségnek örvendő zenekar támogatását egyik napról a másikra kurtítják meg, mindennemű egyeztetés nélkül – ahogy azt Fischer állította. A Hír TV Csörte című műsorában csütörtökön el is mondtam, hogy ez az eljárás a főváros részéről elfogadhatatlan, vissza lehet nézni.

Noha a karnagy reakciója akkor sem tetszett, elfogadtam: ilyen brutálisan hideg zuhany felnyomja a pulzust, aztán jön a nyilvános revolverezés a koncertlemondásokkal, videó a kultúragyilkos fővárosról, tüntetés, stb. Amilyen az adjonisten… – gondoltam.

Csakhogy azóta ez is megdőlni látszik. Tarlós István azt mondja, Fischer pedig nem cáfolja: februárban a főpolgármester a saját irodájában, személyesen jelezte a karnagynak, hogy gond lehet a támogatással.

Innentől már egészen másképpen fest Fischer hadjárata. És így válik érthetőbbé Tarlós hisztériát emlegető, egyébként szintén hisztérikus reakciója is. Noha a főpolgármester stílusa saját bevallása szerint is sajátos, s a „ha nem hagyja abba Fischer a hisztit, még a hatvanmilliót is elvehetjük”-tempó súlyosan párttitkárosnak hatott, ha szólt előre a zenevezérnek, máris sokkal érthetőbb azért. Hiszen akkor megtette, amit kulturált városvezetőnek meg kell tennie: jelezte a gondot időben, hogy a nagybecsű karnagynak legyen ideje felkészülni az új helyzetre.

Kulturált országban ilyenkor a karnagy újratervez és tájékoztatja a főpolgármestert: ezeket és ezeket a koncerteket akkor nem tudjuk vállalni, a hatvanmillióba csak ez és ez fér bele. A főpolgármester meg tudomásul veszi ezt és elmondja, hogy amint a város lehetőségei engedik, újra szándékában áll nagyobb összeggel támogatni a Fesztiválzenekart. Amelynek munkáját nagyra becsüli.

Így menne ez kultúremberek között. Tárgyalóban, telefonon. Nem nyilvános hergeléssel, visszaszólással, nagy, utcai kultúratemetés megrendezésével, hogy aztán a New York Times, a Times meg a Guardian is hozhassa szegény, politikai okokból kisemmizett, antiszemitizmus-áldozat Fischer vészjósló történetét. A legnagyobb közpénztámogatást kapó hazai együttesként, évi hárommilliárdos bevétel mellett, milliárdos tartalékkal finoman szólva is sunyi a kultúra halálát vizionálni akkor, ha ugrik száz közpénzmillió.

Főleg, hogy a fővárosnak önkéntes vállalása a zenekar támogatása. Fenntart egy rakás kulturális intézményt, ahol kötelezettségei vannak – a Fesztiválzenekarral szemben meg nincsenek. Annak eldöntésével pedig, hogy hova megy a fővárosi közpénz, a választók Tarlós Istvánt és a közgyűlést bízták meg. Lehet bírálni a városvezetői döntést, érvelni, honnan vegyenek el inkább kétszázmilliót, amit adjanak azonnal Fesztiválzenekarnak, mert az jobban megéri. Ettől még a helyzet ez. Kár, hogy a demokrácia e legalapvetőbb, legtermészetesebb vonását felejtik el vagy tagadják most azok, akik egyébként nap mint nap sipákolnak érte.

És nem, nem mentség, hogy ez az egyszerű összefüggés a választó, a választott és a felelősség között még Jean-Claude Junckernek sem fér a fejébe.