Élt másfél esztendőt

„Hol volt az orvos? A védőnő? Hol voltak a szomszédok? Az emberi közösség? Zárkózott volt a család? Meg még be is zárkóztak? Akkor rájuk kellett volna törni rendőri segédlettel az ajtót. Miért mondtak le olyan könnyen arról, hogy megmentsenek egy gyereket? Megelégedtek azzal, hogy igazolják magukat? Szép jelentést írtak? Mosták kezeiket?

Nagy a különbség a sovány, a rosszul evő és a halálra éheztetett gyerek közt. Aki egészségügyi dolgozóként nem tudja a hármat megkülönböztetni, akassza szegre diplomáját, képesítését. Ha egy nő egyedül vállal gyereket (vagy egyedül marad), a védőnő levakarhatatlanul fölkeresi havonta. Nem szeretetből, hanem mert a gyermek, akit anyja egyedül nevel, eleve »veszélyeztetett«. Ott a lakás tiszta lehet, mint egy ispotály, az anya szíve színültig lehet lelkesedéssel, adni vágyással, szeretettel, énekelhet esténként a kicsinyének tiszántúli népdalokat vagy akár a Pillangókisasszony nagyáriáját, turmixolhatja a főzelékeket, mint egy kisangyal, az ő gyereke a »veszélyeztetett« skatulyában marad. Egy jól menő vállalkozói pár, a »kicsit agresszív« férfi meg a szolgalelkű felesége, egy, a természetgyógyászat mindenhatóságától megkótyagosodott házaspár sosem gyanús. Akkor sem, ha gyerekük súlyban, fejlettségi szintben messze elmaradt kortársaitól. Az ilyen jómódú házaspárok gyerekeit nem kell havonta látogatni, még akkor sem, ha idősebbik gyerekükre hasonló problémák miatt már felfigyelt a gyámhatóság. Ennek a múlt héten éhen halt másfél éves kislánynak a családjában is roskadásig tele volt a hűtőszekrény. Csak éppen az alig több mint háromkilósra (átlagos születési súly egy csecsemőnél!) lefogyott gyereküknek nem adtak enni.

Vélhetően nekik is lesz tizenöt évük eltűnődni azon, mit tettek.”