Az első szabadon választott Országgyűlés megalakulásának évfordulójára

Tisztelt Alkotmánybíró Urak! Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Úr! Professzor Urak! Hölgyeim és Uraim!

Magyarország Alaptörvényének Nemzeti Hitvallása szerint „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”

8 éves voltam, amikor a 88 éves, sok évtizedes emigrációból hazatérő Varga Béla az utolsó demokratikus legitimációval rendelkező magyar törvényhozás elnökeként 26 évvel ezelőtt ezen a napon, itt az Országgyűlés alsóházi üléstermében végre azoknak adhatta tovább az ország sorsának jobbra fordításáért viselt felelősséget, akik 45 év elteltével újra hozzá hasonlóan, néptől kapott felhatalmazással rendelkeztek Magyarország ügyeinek intézésére. Varga Béla - aki a megelőző 4 évtizedben azért képviselt a szabad világban egy rab nemzetet, hogy a magyarok újra szabad hazában élhessenek - úgy fogalmazott:

„Nemzedékek mennek, nemzedékek jönnek, ami maradandó az, amit az igazságszerető magyar szellem és a becsületes magyar emberszeretet megtett, megvédett és megőrzött. 1947-ben, amikor hazámat elhagytam, az országra az elnyomatás éjjele borult. A Magyar Köztársaság elnöke ez évtől kezdve nem tudta többé államfői jogait szabadon gyakorolni. Így az 1946. évi köztársaság létesítéséről szóló első törvény 15. cikkelye értelmében mint a parlament elnökére ezen tisztség gyakorlása várt, az én kötelességemmé lett. Ez volt a magyar nemzeti alkotmány jogalapja és feladata, és a nemzet érdekében erre szenteltem életem emigrációban eltöltött évtizedeit. A mai nappal ez a korszak lezárult. Az általam viselt tisztet visszaadom a magyar nép szuverenitása birtokosának, a magyar Parlamentnek.”

A magyar társadalomnak négy évtizeden át kellett a külső erőszak által ránk kényszerített hazugságban élnie és bár e nemzet legkiválóbbjai Antall Józseftől, Kéri Kálmánon és Szabad Györgyön át Varga Béláig emlékeztettek az ezzel való szembesülés és szembesítés szükségességére, mégis kevesen voltak, akik megértették és még kevesebben, akik átélték, hogy a változás lehetősége újra szabadságot ad és ezzel együtt felelősséget hárít a politikai nemzet valamennyi tagjára, ezen keresztül pedig - a demokrácia alapvető szabályainak megfelelően - a nemzeti közösség egészére.

Ahogyan Antall József kijelölt miniszterelnökként fogalmazott: „Magyarországon forradalom zajlott le, amely követel még lemondást és türelmet, mégis, mindnyájunk számára az emberi jogok teljes körű szabadságát hozza el, az egyéni és nemzeti méltóság helyreállítását, a tehetség és a jobbra törekvés kibontakozását ígéri és véget vet a kettős nyelv, a hazugság és az elhallgatott igazságok négy évtizedes országlásának.”

A szabadság eljövetele azonban csak az erőszakos fenyegetettség végét és az önrendelkezés helyreálltát jelenti. Önkéntes döntés kérdése, hogy vezet-e a múlttal való szembenézés a jövőbe mutató felismerésre. Ahogyan az alakuló ülésen Varga Béla megfogalmazta: „mélyen kell beidegződnie a magyar tudatba annak, hogy hibáinkért most egyedül vagyunk és leszünk felelősek. Az emberi szabadság nem körülmény, hanem feladat. A bilincsek lehullásával együtt jár a magunkra, magunk által szabott emberi kötelesség. Nehezebb olykor szabadnak, mint rabnak lenni, mint mind a nagy görög gondolkodók, mind Szent Ágoston tudták és mondták.”

A rendszerváltó ellenzéki elit törekvéseit feladó pártok és az ő oldalukon álló köztársasági elnök - az elmaradt katarzis szempontjából pótolhatatlan fontosságú - első törvényhozási időszakban sikerrel akadályozták meg az igazságtételt, a megtörténtnél szélesebb körű kárpótlást és a lusztráció érdemi megfontolását.

Az 1994-es választások eredményének ismeretében sokan emlékeztettek rá, hogy ha nem tudunk egyértelműen lezárni egy hazug korszakot, akkor az igazsággal való szembesülés fájdalma előli menekülés iránya a múltba visz. Mivel mindennek rendelt ideje van, ezért vannak később már nem törleszthető - teljesítés hiányában a politikai realitás szempontjából elévülő – adósságok.

Ugyan a rendszerváltozásnak az előbb említettek szerint jó néhány ilyen adóssága van, mégsem szabad soha szem elől tévesztenünk, hogy a 20. század négy nagy magyar történelmi fordulópontja közül a rendszerváltozás volt az egyetlen, amely az ország számára nem megcsonkítást jelentett és nem kiszolgáltatottságot hozott. A korábbi három alkalommal két, azelőtt elképzelhetetlen pusztulást hozó világháború és egy vérbefojtott forradalom után - hazánk területeit és honfitársait, illetve szabadságát, vagy egyidejűleg mindkettőt elvesztette. A negyedszeri újrakezdés már nem adhatta vissza azt, ami örökre elveszett, mégis éppen 20 évvel ezelőtt elhozta a lehető legtöbbet, amit egy nép remélhet: a szabadságot és a függetlenséget. A rendszerváltozás hazánk számára nem vitásan a diktatúrából a demokráciába, az egypártrendszerből a többpártrendszerbe, a népköztársaságból a köztársaságba és a kommunizmusból a jogállamba való átmenetet jelentette.

A működésképtelen piacgazdaság, a megszűnő piacok és a kezelhetetlennek tűnő államadósság folytán a gazdasági csőd szélén álló ország az egyik, és a Kádár korszakban szocializálódott, a demokráciától az ott tapasztalt jólétet türelmetlenül váró társadalom a másik oldalon. Közöttük közvetítőként a 40 év után először szabadon választott kormánnyal szemben kezdettől fogva ellenséges tömegtájékoztatás.

A demokratikus népítélet azonban pillanatfelvétel, melyben a társadalom tagjai akkori önmagukat látva alkotnak véleményt. A történelem ítélete viszont - nem függetlenül attól, hogy kik írják - térben és időben elhelyezve a politikai döntéseknek a nemzet sorsára gyakorolt hatását tükrözi vissza. A történelem a pillanat helyett a folyamatot összefüggésekbe ágyazva láttatja. Innen visszatekintve már nem lehet vitás, hogy a piacgazdaságra való átállás, az orosz csapatok távozásával Magyarország szuverenitásának visszaszerzése, a Varsói Szerződés felszámolása, a Magyarország nemzeti múltjából törvényszerűen következő nyugati integráció visszafordíthatatlan elindítása és a gazdasági nehézségek közepette is világos elveken nyugvó társadalompolitika a rendszerváltozás utáni első magyar kormány múlhatatlan érdeme.

26 éve minden okunk megvan arra, hogy az ország szabadságának és alkotmányos keretek közötti működésének helyreálltát ünnepeljük, arra emlékezzünk és emlékeztessünk. De mivel 26 év már majdnem egy emberöltő, ezért ez a számadás kötelezettségével is együtt jár.

Miként éltünk a szabadság által ránk ruházott felelősséggel? Minden magyar valódi otthonra lelhet-e ma saját hazájában? Ha az Antall József által állított és idézett mércét nézzük, biztosított-e ma a tehetség és a jobbra törekvés kibontakozása pártatlan mérce szerint?

Miközben nemzeti sorstragédiánkból adódóan is az egyén elidegeníthetetlen jogai mellett közösségi jogok elismerésének fontosságát hangoztatjuk, tudjuk-e biztosítani, hogy az egyéni és partikuláris érdekek ne érvényesülhessenek a közösség kárára? Van-e ma széles körben elfogadott helyes és igaz önképünk a XX. század magyar történelméről, benne a kommunizmus kíméletlen, erőszakos és hazug, évtizedeken át tartó országlásának működtetésében viselt felelősség mibenlétéről és természetéről? Van-e nem értéksemleges, de igényes és elfogulatlan történetírás és történelemkutatás a kommunizmus által megnyomorított közösségek és egyéni életutak feltárására? Teremtünk-e ebből a modern világ eszközeivel olyan közösségi emlékezetet és emlékező közösséget, amelyben a rendszerváltozás után születettek, ők, akik már „örökségbe kapták” is megérthetik, hogy milyen nagy dolog a szabadság? Politikai kategória-e még a tisztesség, vagy mára a - korábban lehet, hogy tévesen nem annak tekintett – hála lépett a helyébe?

Helyes feleletet csak akkor adhatunk, ha Varga Béla 26 évvel ezelőtti iránymutatását követjük: „Becsüljük meg egymást! Ne azt kérdezzük, hogy ki a magyar, ne azt vizsgáljuk, hogy ki mondja, hogy ki teszi ezt vagy mást, azt nézzük, hogy mit mond, mit tesz, mit kérdez, mit alkot! Kevesen vagyunk. Nem a vérében, hanem a lelkében és szellemében értékes a magyar. Éppen most, amikor a nagy és talán a legnehezebb feladat a magyar szellem, a magyar nyelv, a magyar civilizáció, a magyar kultúra megmentése, védelme, támogatása és ápolása, a magyar állam határain kívül élő, oly sokszor meggyötört milliónyi magyar élete és jövője során.”

„A magyar nemzet is bebizonyította, hogy azok, akik arról beszéltek, miszerint a huszadik században a világhatalmak korában a kis nemzetek elvesztették létjogosultságukat, végzetesen hibáztak, mert a kis, de összetartó népek korát éljük.” Az egykori balatonboglári katolikus pap szavait a jelenre vetítve, aligha mondhatunk többet annál, minthogy: Ámen!

(Gulyás Gergely beszéde az Országgyűlésben, a Parlamentarizmus napján 2016. május 2-án)