Szárítsátok fel Illés bácsi könnyeit!

„A magyar emberek rettenetesen szeretik gyűlölni a gonosz embereket. Annál jobban csak sajnálni szeretnek, ártatlan, gyenge, védtelen embereket, madarakat, állatokat, sőt növényeket is. Így lett az internet új sztárja Barna Illés, a 78 éves gödöllői cukrászmester, közvetlenül Kiss László úszóedző és hatvanas évekbeli áldozata, a városligeti és a római-parti fák, valamint a Jászapátiban aljas módon elpusztított gólya után. (...)

A legérdekesebb az, hogy a történet folytatását mintha senki sem ismerné, a legtöbben elegánsan elsiklottak felette. Azért, mert aki sír, azt meg kell vigasztalni, és ami régi, az mindig szép? Érdemes megnézni gyorsan ennek a tavalyi riportnak a like-jait és a megosztásait. Jaja, régen minden jobb volt. Régen értették a dolgukat a mesterek. Régen mindenben volt anyag, a kenyérpirítóban, a mosógépben, a porszívóban, a Moszkvicsban és a cukrászatban használatos szerszámokban is. A sütőporról, a tejszínhabról és a tojásfehérjéről nem is beszélve.

A történet folytatása amúgy arról szól, hogy Gödöllő városa állítása szerint – ez az eredeti tévés riportban is benne volt – kész tisztes összegeket áldozni a szóban forgó felújításra. Mondván, az lenne helyes, ha korszerű, tiszta, csillogó-villogó retrócukrászdát csinálnának belőle. Lehet, hogy a kecske is jóllakna így, punccsal, vaníliával és franciakrémessel, és megmaradna a káposzta is. Főként, hogyha minden stimmel, az idős mester különben sem találta még meg az utódot, akinek átadhatná a tudományt és a stafétát.

Ez így nincs rendben? Mi másnak kéne történnie még? Maradjunk a hatvanas-hetvenes években? Biztos, hogy jó nekünk, ha egy-ötvenes fagylaltot nyalunk egy-ötvenes körülmények között?

Ami retró, nevezzük retrónak, kezeljük akként, a történelem legyen történelem, a krumplileves krumplileves, Kádár Jánost és korát hagyjuk nyugodni békében. Aztán ha Gödöllőnek csak a szája volt nagy, és nem úgy lesz, ahogy mondják, számon lehet kérni.

Úgyhogy lépjünk is tovább, jöjjön lassan a következő lakossági celeb – ember, állat, növény, mindegy –, hadd szeressük, hadd gyűlöljük.”