Milyen kereszténység kell Európának?

„Ön, amikor Európáról beszél, emlékeztet a földrész keresztény »gyökereire«, ám ezeket a gyökereket sosem mondja keresztényeknek. Az »európai identitást« inkább »dinamikusként és sokkultúrájúként« határozza meg. Ön szerint a »keresztény gyökerek« kifejezés nem illik Európához?

Többes számban kell gyökerekről beszélni, mert sok gyökérről van szó. Ezért, amikor Európa keresztény gyökereiről hallok beszélni, olykor félek a hangnemtől, mely lehet triumfalista vagy bosszúálló. Ebben az esetben gyarmatosítássá válik. II. János Pál nyugodt hangvétellel beszélt róla. Igen, Európának keresztény gyökerei vannak. A kereszténységnek kötelessége, hogy öntözze azokat, de szolgáló szellemben, mint a lábmosásnál. A kereszténységnek Európával szembeni kötelessége a szolgálat. Erich Przywara, Romano Guardini nagy mestere és Hans Urs von Balthasar ezt tanítja nekünk: a kereszténység hozzájárulása egy kultúrához az, amit Krisztus tesz a lábmosással, vagyis a szolgálat és az élet odaadása. Ez nem lehet gyarmatosító hozzájárulás! (...)

Az iszlám mai jelentősége Franciaországban, mint az ország történelmi keresztény lehorgonyzottsága, ismételten kérdéseket vet fel a vallások közéletben elfoglalt helyéről. Ön szerint milyen a jó szekuláris jelleg (laïcité; az állam szükséges autonómiája – a szerk.)?

Az államnak szekulárisnak kell lennie. Az államvallások rosszul végződnek. Ez (ha államvallás jönne létre – a szerk.) a történelemmel szemben megy. Azt gondolom, hogy az a szekuláris jelleg, amelyet a vallásszabadságot garantáló, szilárd törvény kísér, olyan keretet nyújthat, amelyben előre lehet haladni. Mindannyian egyenlők vagyunk, mint Isten gyermekei, vagy személyi méltóságunk alapján. De mindenkinek rendelkeznie kell azzal a szabadsággal, hogy kifelé is kinyilvánítsa saját hitét. Ha egy muzulmán nő hordani akarja a fátylat, kell, hogy megtehesse. Ugyanez érvényes arra, ha egy katolikus ember keresztet akar hordani. Kell, hogy megvallhassa hitét, nem a kultúra mellett, hanem a kultúrán belül. Az a kis kritika, amelyet Franciaországgal szemben e téren megfogalmaznék, az, hogy eltúlozza a világi autonómiát (laïcité – a szerk.). Ez abból fakad, hogy a vallásokat szubkultúraként és nem teljes jogú kultúraként fogják fel. Tartok attól, hogy ez a felfogás, melyet a felvilágosodás örökségének tekintenek, még ma is jellemző. Franciaországnak tennie kellene egy lépést e téren, hogy elfogadja: a transzcendencia iránti nyitottság mindenkit megillető jog. (...)

Ön tavaly, április elsején fogadta Bernard Fellay püspököt, a Szent X. Piusz Papi Testvériség általános elöljáróját. Ismét elképzelhető a lefebvriánusok egyházba történő újbóli beillesztése?

Buenos Airesben mindig beszéltem velük. Üdvözöltek engem, és áldást kértek letérdelve. Katolikusoknak mondják magukat. Szeretik az egyházat. Fellay püspök olyan ember, akivel lehet párbeszédet folytatni. Nem így másfajta, kicsit különös tagokkal, mint amilyen Williamson püspök, vagy mások, akik radikalizálódtak. Azt gondolom, amint az Argentínában is mondtam, hogy ők a teljes közösség felé tartó katolikusok. Az irgalmasság mostani évében úgy éreztem, fel kell hatalmaznom gyóntatóikat, hogy feloldozzák az abortusz bűnét. Megköszönték nekem ezt a gesztust. Korábban XVI. Benedek, akit nagyon tisztelnek, szabaddá tette a tridentinumi rítus szerinti mise mondását. Jól folyik a párbeszéd, jó munkát végzünk.

Kész volna arra, hogy megadja nekik a személyi prelatúra szabályzatát?

Lehetséges megoldás lenne, de előbb egy alapvető egyességre kell jutni velük. A II. vatikáni zsinatnak megvan a maga fontossága. Lassan haladuk előre, türelemmel.”