„Miközben általános képzet szerint a pünkösd a legmegfoghatatlanabb ünnep, akadnak egyházak, amelyek éppen ezt az ünnepet állítják saját hitvallásuk középpontjába. Hogyan bánjunk ezzel a jelenséggel?
Minden kor kitermeli a maga különleges kegyességi formáit. Úgy néz ki, hogy a 20–21. század erős kegyességi vonzása, gyakorlata az új és a régi klasszikus pünkösdizmus, amely ugyancsak protestáns gyökerűnek vallja és hirdeti magát. A pünkösdista lelkipásztorok prédikációikban és teológiai munkáikban előszeretettel hivatkoznak a reformátorokra, Lutherre. Azt állítják viszont, hogy eggyel túlléptek a történelmi egyházak hagyományos keretein, mert ők már a Szentlélek egyházát élik meg. Ennek a hangsúlyozását nem tartom hibának, túllihegése, egzaltáltsága viszont már felvet néhány kérdést. Az azonban tény, hogy Dél-Amerikában már bedarálta a katolikus hegemóniát az újpünkösdista mozgalmak egyike-másika. Közöttük akad olyan, amely karizmatikus mozgalomként a római katolikus egyház kereteiben lép fel, mások kiszakadtak onnan, miközben a dél-amerikai lelkület részének számító tánc, ének, vigasztalás, a Szentlélek értelmezésének ajándéka révén tízmilliókat hódítottak meg.