Hans-Dietrich Genscher, a keleti nyitás taktikusa

„»Az örök külügyminiszter.« Ezekkel a szavakkal jellemezte a balliberális Süddeutsche Zeitung a pénteken nyolcvankilenc éves korában elhunyt Hans-Dietrich Genscher (1927–2016), szabad demokrata politikust.

1974-től tizennyolc éven át, szocdem, majd kereszténydemokrata kancellárok mellett töltötte be a posztot. Tizennyolc év önmagában is nagyon hosszú idő – különösen hosszú, eseménydús és változatos volt az 1974 és 1992 közötti tizennyolc esztendő. Ostpolitiktól a német egységen át a balkáni háború kezdetéig, a kétpólusú világtól a kommunizmus összeomlásáig, a német külpolitikai visszahúzódástól az aktivizmusig tartott.

Genscher olyan hosszan és meghatározóan volt német külügyminiszter, hogy ő vált e pozíció mértékegységévé. És utána nem akadt egyelőre senki sem, aki egy „genschernyi” lett volna.

Miben állt Hans-Dietrich Genscher politikája? Nem csak az örök sárga mellényben – amely pártja, a polgári liberális FDP színe –, hanem abban a felfogásban, ami az egész FDP-t jellemezte: nem kell naggyá válni, elég fontosnak lenni.

Hans-Dietrich Genscher ennek megfelelöen határozta meg pártja politikáját, amely az ő idejében valóban még a német politika középpontja volt, mert a nagyok csak hozzá igazodva tudtak kormányt alakítani. Az FDP tartotta hatalomban, majd buktatta meg Helmut Schmidtet, és ő tőle függött Helmut Kohl kancellársága is. »Álmában is taktikázik« - mondta Genscherről a szocdem Helmut Schmidt, aki ezt személyesen is megtapasztalhatta. Genscher nagy politikai húzása volt például a szociál-liberális koalíció 1982-es hirtelen felmondása. Az FDP jobboldaláról jött ő eleve – de nem ezért, hanem hatalomtechnikai okokból tolta a pártot a CDU/CSU mellé.

Így lett 1982-ben Helmut Kohl nyugatnémet kancellár. Se neki, se Genschernek nem jósoltak ekkor nagy jövőt. Aztán persze e jövő másképp alakult: 1989/90 változatos hónapjaiban e két politikus állt az előtérben, megteremtve az egységes Németországot, biztosítva annak euróatlanti elkötelezettségét és közép- és kelet-európai politikai súlyát.

Genscher külügyminiszterként tárgyalta végig azon nehéz hónapokat, amikor sokan féltek egy német egységtől. Ő azonban bátor volt, és kezdeményező. A német egységet elhelyezte egy olyan külpolitikai térben, amely megnyugtatta a nyugati és keleti szövetségeseit. És amely tér Németország külpolitikai mozgásterét sokban növelte. Genscher ugyanis nem csak a német egység külügyminisztere, de például a szlovén vagy a horvát függetlenségéé is. Ő volt ugyanis az az európai politikus, aki a német érdekeknek megfelelően a leghatározottabban szorgalmazta Jugoszlávia lebontását – hogy annak hűlt helyén, a nyugati részén németbarát államok, mint Szlovénia és Horvátország, jöjjenek létre.

Ez bizonyítja, hogy Genscher még a régi iskola embere volt. Geopolitikának, s nem humanitárius akciónak tartotta a külpolitikát. Taktikai lépései azonban nem a nihilizmus felé tartottak. A béke volt a legfontosabb célja. Megtapasztalva a háborút, majd az NDK-ból menekülve át a nyugati részre, az elnyomás és a militarizmus minden formáját elutasította.

Békésen egységesülő Németországot akart egy egységes Európában. Ezzel pedig kifejezte az FDP egyszerre liberális és nemzeti jellégét. És ahogy a párt taktikázott a német politika közepén, úgy képzelte el ő a német külpolitikát is Washington és Moszkva között: értékeiben egyértelműen az előbbi mellett állt, de érdekeiért akár az utóbbival is kész volt összefogni. Genscher a német külpolitika azon hagyományát képviselte, amely Oroszországot sohasem felejtette ki Európa rendezéséből. Míg azonban a történelemben e közös »rendezés« gonosz célokat szolgált, Genscher az oroszokkal a hetvenes évek elejétől kezdve azért folytatott párbeszédet, hogy Európa egységét békében biztosíthassa.

Genscher amúgy belügyminiszterként lépett először a bonni politika színpadára: Willy Brandt alatt töltötte be a posztot, olyan időben, amikor a belügyminiszterség is sok tárgyalással járt – például az 1972-es müncheni olimpia palesztin terroristáival. Akkor és ott nem sikerült a békés rendezés. 1974-től lett aztán külügyminiszter, és a németek emlékezetében ekként maradt meg.

A szegény családi háttérből származó, de a polgári liberálisoknál politizáló Genscher a diplomácia és az egyszerű nép nyelvét egyaránt jól beszélte. Túlzás lenne azt mondani, hogy szerették a németek – de mindenképp tisztelték.

1992-ben aztán minden ok nélkül lépett vissza a külügyminiszterségtől. A mai napig csak találgatni lehet, miért is tette. A fiatalkora óta hivatásos politikus kevéssé unhatott rá szakmájára, így a történészek feladata lesz majd e különös és hirtelen döntés tényleges okait kikutatni.

Mindenképpen elegánsan távozott, de semmiképp sem fordított hátat. Nem lett kedélyeskedő nagypapa vagy bölcs filozófus. Nyugdíjasként is megmaradt politikusnak, aki ekként nyilatkozott, cselekedett. Hiába volt már »csak« egy bonni nyugdíjas, szerepléseikor végig a politikus szólt belőle. Sárga mellényben, taktikázva.

A háttérből vagy nyilvánosan szívügyét, a békés európai egységet szolgálta. Amely szerinte nem a Nyugat győzelmét, hanem a Nyugat és a Kelet kiegyezését jelenti. Ezzel paradox módon ő, a jobboldali liberális politikus, aki kivezette az SPD mellől az FDP-t, képviselte a leghosszabban és legmaradandóbban a Willy Brandt által meghirdetett Ostpolitikot. Nála azonban ez nem szocdem romantika, hanem liberális taktika volt. Felettébb pozitív eredménnyel.”