Európa újra ellenségképet keres?

„A háborús élmények okozta poszttraumás állapotból következik, hogy a nyugati gondolkodás a konfliktuskerülő magatartásával nem meri néven nevezni az ellenséget, mivel az kirekesztő, általánosító és rasszista. Ellenség nincs, nem lehet, mert az fasizmus, háborús veszélyt idéz elő. Ellenségképpel rendelkezni nem udvarias dolog. Politikailag nem korrekt. Persze – mint Koselleck mondta – ellenségképek óhatatlanul keletkeznek, ez esetben azokból épülnek fel, akik nem osztják a konfliktuskerülés és struccpolitika ezen világbékés álláspontját. A konfliktuskerülők ellenségképe azokra irányul, akik felvállalnák a konfliktust (például menekültügyben vagy Ukrajnában). Ez viszont a valódi problémamegoldás helyett boszorkányüldözéshez vezet, s állandósítja a paralizált helyzetet. (...)

Nem nagy felfedezés, hogy az ellenségképek: konstrukciók. Az emberi elme konstrukciói. Ha viszont – mint Koselleck mondja – szükségszerűek és elkerülhetetlenek, akkor valahol mégiscsak természetesek: természetes, hogy ellenségképet »gyártunk« magunknak, vagy az többé-kevésbé magától, néha némi segítséggel kialakul. A politikai közösség önvédelmi törekvéseiben néha rá kell segíteni egy kicsit, mint azt Yisrael Katz is állítja.