Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
Olyan világot és olyan regényt sikerült Bennettnek alkotnia, amiben az olvasó szívesen merül el, és amire a legnagyobbak is büszkék lehetnének.
„Ahogy a nyomozás halad, úgy bomlik ki egyre jobban a Kontinens és Shara múltja az olvasó előtt, sokszor napló-, levél- és könyvrészletek segítségével, és derül ki az, amire a gyakorlottabb zsánerirodalom-olvasók nyilván az elejétől számítanak: valami jóval nagyobb dolog bujkál a háttérben. Aztán persze hogy az micsoda, és pláne a történet vonatkozó részének kivitelezése egyrészt maradjon titok, másrészt Bennett ügyesen, szórakoztatóan és kimondottan jó drámai érzékkel oldotta meg. A múlt és a jelen életszerűen hat egymásra, az egyes mellékszereplők is jól eltaláltak, meglepően sok a kedvelhető karakter - és nem csak Sigrud, a nagydarab északi gyilkológép, akire már a borítón felhívja a figyelmet Brent Weeks ajánlása -, a szajpúri ezredesnő és a Brakebills/Varázskapu tetszőleges diákjára (de mondjuk leginkább Eliotra) emlékeztető Votrov is legalább olyan jól eltalált és élő személyiség.
Sokféle párhuzamot lehet vonni a Lépcsők városa és más regények, Bennett és más írók munkássága között, magától értetődő, hogy az emberre hatást gyakorol a környezete és érződik az írásán, hogy például mit szeret olvasni. Van, akinél ez szinte már zavaró mértéket ölt, van, aki mások nyomdokain haladva tisztes iparosmunkát tesz le az asztalra, és vannak olyanok is, akik úgy szintetizálják az őket érő hatásokat, hogy az eredmény mégis egyedi lesz. Itt az utóbbiról van szó, ugyan felismerhető sok ihletforrás, mégis olyan világot és olyan regényt sikerült Bennettnek alkotnia, amiben az olvasó szívesen merül el, és amire a legnagyobbak is büszkék lehetnének.”