Mária országa

„Ez a történet úgy szól Sándor Máriáról, hogy nem róla szól; annál inkább a kiszolgáltatottságról, a szenvtelenségről, a képmutatásról, a gyengeségről, a félelemről, az elnyomásról, a korrupcióról, a lehajtott fejről: vagyis körülbelül arról, ami a hatalom egészségpolitikájából fakad. Oktatáspolitikájából; szociális politikájából... (...)

Vegyük át még egyszer (lassan írom, hogy mindenki értse): jelentős területi egyenlőtlenségek-különbségek, forráskivonások, rossz állapotú és felszereltségű kórházak, hosszú várólisták, ápolandók ide-odaküldözgetése, ellátatlan betegek és alulfizetett szakemberek jellemzik most is, s utóbbiakra is csak azért igaz bármiféle megállapítás, mert még véletlenül nem költöztek Angliába vagy bárhova.

Persze nem az Orbán-kormány bűne, hogy hasonló helyzetben van a magyar egészségügy, mint, mondjuk, húsz éve; ellenben a terület hivatali degradálása és önmagára hagyása simán fölróható a citált elöljáróságnak. Kétharmaddal mindent meg lehetett (volna) oldani: ami hatalomtechnikailag és újraosztásilag fontos volt, azzal – 50-55 perc alatt – végeztek is, ám az egészségügy rendbetételét nem hatotta át a mindent elsöprő akarat. Hogy miért nem, arra könnyű lenne rávágni: azért nem, mert kellett a pénz a felduzzasztott államra, az összes nagy, közepes és kis stadionra, a jóbarátoknak kitalicskázandó forrásokra (stb.); de mindegy is, amikor a konklúzió az, hogy a tébéfizető ember időnként egy dél-oszétiai bunkerban is komfortosabban érezné magát, mint a magyar kórházak többségében. Ha e rezümét a regnáló kormány nem képes fölfogni, akkor nem ért meg semmit.”