Igen, iszonyatosan sűrű és költői a szöveg. Olyan helyzeteket találni, amelyekben ezek a mondatok hitelesen el tudnak hangozni, de közben nem nyomják agyon a szöveget, és nem tűnnek erőltetettnek, igazi hardcore munka. Úgy megteremteni egy fjordot, sivatagot, hegyi szállót, úgy ábrázolni egy kínzást, hogy az ne legyen illusztratív, szintén nehéz. Küzdelmesebb próbákon már többször viccelődtünk azzal, hogy ennek a drámának tényleg az lenne a legtisztább megvalósulása, ha a színészek kiülnének vele az Ódry szélére, és elmondanák szépen, értelmesen az egészet… Helyette egy erősen képekre komponált, vizualitásában letisztult, zeneiségében domináns előadás lesz, amiben fognak azért űrdresszekben is ugrálni majd zúzda zenére. Trash-líra. Vagy fantasy-reality. Ilyesmire érdemes készülni. (...)
Akkor te rendezőként elsősorban a vizualitás és a látvány felől közelítesz egy színpadi műhöz?
Nem kizárólag. Minden érdekel. A szövegköltészet, a képköltészet, a zeneköltészet. Mind a bábszínház, mind a ’sima’színház, csak másképpen. A báb leginkább úgy, ahogyan Stuttgartban viszonyulnak hozzá. Nagyon hosszan készül egy-egy produkció, sok személyes szűrőn át csepeg le a lényeg. Kis, két-háromfős társulatok rendezik saját magukat és tervezik a bábjaikat, és a bábszínházat lényegében fizikai színházként kezelik, ami nem az emberi test fizikájával, hanem idegen tárgyak anyagával dolgozik. Az emberszínházban leginkább az izgat, hogyan lehet kortárs vagy nem színpadra írt, kicsit drámaiatlanabb szövegeket színpadra konvertálni. Érdekel az opera, érdekel a táncszínház, minden, ami a színházi peremterületeken van. Minden, ami most íródik, általunk íródik, ami előttünk még nem volt.”