Serpenyők

„Mielőtt megszavazta tegnap a parlament a vasárnapi zárva tartás eltörlését, a villámvitán felszólaló kormánypárti politikusok kitartottak amellett, hogy annak elrendelése helyes döntésnek bizonyult, a társadalmat viszont sajnos nem sikerült erről meggyőzni. Sietve hozzátették, ezért nem hibás se a kormány, se a Fidesz, legfeljebb a szakszervezetek és az egyházak, amiért nem soroltak fel elég érvet a boltzár mellett. Előbbieket már csak azért sem lehet tétlenséggel vádolni, mert döntő többségük igenis aktívan részt vett a szakmai vitákban, csakhogy a kabinet érdekeivel ellentétes álláspontot képviseltek. De hogy bármelyik felekezet is vétkes lenne egy politikai kezdeményezés nem kellő támogatása miatt? Az Ecseri úti Szent kereszt templomban például Lajos atya egyik prédikációját sem szentelte a vasárnapi zárva tartás áldásos hatásainak, a gyülekezet tagjai mégis évek óta megtöltik a padsorokat. Igen, azelőtt is ott voltak, amikor a mise idején a bevásárlóközpontokban is körözhettek volna, és várhatóan ezután sem tűnnek el egyik hétről a másikra. Más kérdés, hogy a 89. életévében járó piarista szerzetes korábban sem kereste a kapcsolódási pontokat az aktuálpolitikával, anélkül is épp elég tanulságos történetet adott útravalóul hitről, reményről, szeretetről, megbocsátásról. De a kormány részéről azért is hamis a vallási megközelítés, mert a magyarhoz hasonlóan keresztény országokban, mint például Portugáliában, Írországban vagy Lengyelországban, bizony a boltok vasárnap is nyitva vannak.

Akár egy szürreális kortárs festménybe, a KSH-adatokba is sok mindent bele lehet magyarázni, azt azonban cáfolhatatlanul megmutatják, hogy a kiskereskedelmi szektor erős létszámhiányt halmozott fel a vasárnapi boltzár egy éve alatt. Eltűnt nyolc-tízezer ember, velük együtt mintegy kétezer-ötszáz bolt, vagyis a kötelező pihenőnappal nem a multiknak csapott oda a kabinet, hanem a családi tulajdonban lévő üzleteknek. Az ő esetükben az alkalmazottak mellett üzlettulajdonosok, családtagok, kisegítők lába alól húzták ki a talajt. Ezek nem drámai számok az ágazat félmillió alkalmazottjához képest, de mivel a boltzár kormányzati retorikájának alapját az adta, hogy a családi tulajdonú üzletekben nőjön a foglalkoztatás, csúfos a vereség. A statisztika azt is megmutatta, hogy megszaporodtak a túlórák. Emögött az áll, hogy a zárva tartás elrendelésére reagálva a multik azonnal elköszöntek a részmunkaidős egyetemistáktól, nyugdíjasoktól, és stabilizálták a törzslétszámot. Ideális esetben persze nem kényszerülne rá egy idős ember, hogy vasárnap egész nap egy csemegepultban álljon, de sokaknak nagyon jól jött a kiegészítés a szerény nyugdíj mellé.

Összefoglalva, a multik jobban alkalmazkodtak a hatnapos héthez, mint a családi boltok, hiszen tőkeerősek, a beszerzési és logisztikai láncuk nagyobb, a meghosszabbított nyitva tartással pedig hétfőtől szombatig megtartották a vevőiket. Könnyen elkerülhette volna ezt a kudarcot a kormány, ha fontolóra veszi a szakszervezeti javaslatokat. Ha van egészséges átmenet, a részleges boltzár aligha ütközik társadalmi ellenállásba. Eszerint nyitva tarthattak volna az üzletek egy műszakban, mondjuk reggel nyolc órától délután ötig, a százszázalékos bérpótlékot pedig nem évente négyszer, hanem az év minden vasárnapján meg kellett volna fizetni. S mivel öt kereskedelmi dolgozóból négy nő, akár a pozitív diszkrimináció eszközével élve is meg lehetett volna védeni a kisgyermekes, illetve háromgyermekes anyákat, az egyedülálló szülőket. Így aligha jutott volna odáig a Fidesz, hogy a mérleg egyik serpenyőjében egy vesztes népszavazás réme, a másikban pedig a kínos visszakozás legyen.”