A teamesternő könyve

„Adott tehát egy több klasszikus YA eszközt is felhasználó alaptörténet, de szerencsére az alig 240 oldalas regény hamar túllépi annak határait. Egyrészt a katasztrófa utáni világ egy igenis lehetséges jövőkép. Idővel minden bizonnyal óriási probléma lesz a világ minden részén az ivóvíz biztosítása a lakosság számára, bár kis országunk édesvíz nagyhatalomnak számít, ez nem lesz mindig így. Az édesvíz és az abból készülő tea körül kialakult már-már vallásos tisztelet rendkívül érdekes és szemléletes, egyes jelenetek nagyon emlékeztettek Frank Herbert A Dűnéjére. A könyv nyelvezete is a víz köré épül: metaforák és hasonlatok központi motívuma az éltető folyadék.

A történet viszonylag lassú folyású (maradjunk a vízzel kapcsolatos hasonlatoknál), a világ pedig csak sejtetni engedi összetettségét az olvasó előtt – bízom benne, hogy a készülő folytatásban megtudjuk majd, hogy miért lett a teamesterek hivatása köztiszteletnek örvendő egy olyan világban, ahol bűnös luxusnak is tűnhetne a hagyományos teaszertartás, hogy miként történt a nagy összeomlás, mi történt a Homály évszázada alatt. A történettel ellentétben a karakterábrázolás nagy erőssége az írónőnek. Noria szemszögéből vezet végig minket Itäranta a cselekményen és nyomon követhetjük a felnőtté válását. Illetve nem is ez a legmegfelelőbb kifejezés: a felelősségteljessé válását. Mert annak lenni kortalan. Gondtalan élete hamar véget ér, amikor át kell vennie apja helyét a teamesterek között, kötelessége lemondást és hazugságot is igényel. Lehetetlen választás elé kerül az ifjú teamesternő: segít a falubelieken, felfedve a nem létező hely létét, ezzel felrúgva hosszú nemzedékek hagyományát, veszélybe sodorva önmagát vagy hagyja szenvedni barátait, ismerőseit és tovább őrzi az apja által rábízott titkot. Senki sem olyan egyszerű, mint elsőre tűnik, Taro parancsnok sem a gonosz jelképe, inkább csak egyik lehetséges kimenetele Noria választásának.”