Büntetés jár, ha vizet iszunk a debreceni villamoson

„Életemben másodszor jártam tegnap (április 26-án) Debrecenben. Taxizhattam volna a cég számlájára, mégis a villamost választottam, hangyafarknyival talán többet ismerek meg a városból meg még spórolok is. Nagyállomás, jön az 1-es vili, látom, második ajtón ott a tilos (»csak leszállás!«) jel, felszállok inkább az elsőn, ki tudja, mit itt a szokás. Lyukasztok, helyet foglalok, érdeklődve bámulok ki, mire emlékszem saccra húsz évvel ezelőttről (kábé semmi), indulás, 13 óra 1 perc. Első megálló, megjelenik az ellenőr, még meg is jegyzem magamban, ezek is ugyanolyan suttyón jönnek, mint a pestiek: hirtelen toppanás eléd, karszalag fel, jegyeket, bérleteket! Nyújtom a jegyemet, vizslatja mindkét oldalt.

– Ez rendben van – mondja, majd alig hallhatóan folytatja. – De nem tudom elengedni.
– Mit? – kérdezek vissza teljesen értetlenül.
– Az italt.
– Ezt? – kérdezek vissza, s akkor veszem észre, hogy kezemben a félliteres vizes palackom, amiből előtte ittam két kortyot. (Esküszöm nem volt több, nem mintha jelentősége lenne.)
– Tilos enni, inni!
– Jó, rendben, elrakom.
– Nem tudom elengedni. Videó van róla.
– Ez most komoly? – kérdezek megint vissza.
– Helyszíni befizetéssel háromezer forint lesz.

Részemről teljes lefagyás. Jegyem még mindig a kezében. Én meg még mindig nem hiszem el, nézek körbe, tényleg van-e kamera, látja-e ezt a jelenetet más, de alig lézeng valaki. Még mindig gondolkodok, mire újra mondja, hogy háromezer forint lesz. Tart a lefagyás, odaadom. Visszaadja a jegyem meg egy pótjegyet.

– Ez egy pótjegy – tiltakozom, miután elképesztő lassan ocsúdva alkalmazom első általánosos alapjaimat.
– Ilyenkor ez jár.

Még mindig kába vagyok, kérdezném a nevét, valami azonosítóját, de megáll a villamos, és leszáll.

Ez az a pont, amikor elönt a méreg, a düh, és az igazságtalanságtól tombol bennem az adrenalin. Felállok, odamegyek az utazási szabályzathoz. Tilos enni, tilos fagyizni, szeszes italt fogyasztani, tilos hangosan zenét hallgatni. Ital sehol, ezekért járó büntetési tételek sehol. Odamegyek a villamosvezetőhöz, kérdem, normális, hogy megbüntettek, mert ittam a vizemből két kortyot. Hát ő megérti, de mit csináljon, úgy tűnik, az nem mérlegelt. Megkérdezem, hol van a legközelebbi ügyfélszolgálat, ahol panaszt tehetek. Itt rögtön szálljak le, két sarok. Kérdezek még egy járatszámot is. 311.

Minden debreceni készséges és hitetlen. Tíz perc a MalomPark, és ott állok az ügyfélszolgálatos előtt. Elmesélem a dolgot. A válasz: hát nem tudnak mindent kipiktogramozni. Mondom, elhiszem, de szerinte normális ez? Jó ez Debrecennek? Győrben nyáron vizespalackokkal várják az embert az állomáson, a DKV meg megbüntet két kortyért? Hát ők a DKV Debreceni Közlekedési Zrt., az ellenőrök alvállalkozásban vannak. Tehetek hivatalos panaszt, kivizsgálják. Van értelme? – kérdem. Nem tudja, kivizsgálják, s közben húzza a száját a csaj. 

Húsz perc múlva kezdődik a sajtótájékoztatóm, ennyit a hivatalosdiról. Meg amúgy bűnös vagyok, magam is elismerem, ittam két korty vizet. Búcsúzóul annyit megjegyzek, a billentyűzete mellől én elraknám az üdítős üveget, hátha bejön egy alvállalkozó.

Órákkal később is dühös vagyok, de valójában nem az a nyavalyás 3000 forint izgat, hanem az, miért van, hogy Debrecenben, ebben az országban egy vállrándítással megtűrjük az ilyen senkiházi, pitiáner, kisstílű kis- és nagyköcsögöket? Legyen az DKV-ellenőr, kacsingatós hivatalnok vagy pofátlan összegek fölött enyveskezűen diszponáló gigavezér. Miért én, a normakövető érzem még hibásnak a balekságom miatt a történtek után? 

Tanulság? Az nincs. De olyan a világon nem lehet, hogy tilos legyen inni két korty vizet, mert valahol valami apró betűs kis részt lehet így értelmezni. Ez az én Magyarországomon soha nem lehet így! Ugye, ti is küzdetek ellene?

Ui: azért a DKV illetékeseinek cifra mamáját, ha nem gondolják úgy, hogy valamit változtatni kell. Igen, az ott egy tíz perccel korábban kiállított számla a jegyvásárlásról.”