Csalfa, vak remény – Az ellenzékről és a civilek kihasználásáról

Vendégszerzőnk, Bencsik Gábor írása

„Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
bókol úntalan.” (Csokonai)

Fekete Nővér – istenem! Szegény Sándor Mária! Vele is elhitették, hogy nagypolitikát csinál, és most keserűen adja föl – a mit is? A korrupció legyőzéséért meghirdetett harcot? Az egészségügy teljes reformjáért indított küzdelmet? A kormánybuktatás hatalmas tervét? Hát komolyan gondolhatta, hogy ő majd mindezt megcsinálja? Igen, komolyan gondolta – hiszen ezt mondták neki. Színpadra állították, írtak róla, tévében szerepeltették, a menet élén meneteltették, róla szólt, őt zengte minden ellenzéki médium – és mint annyi elődje már, ő is elhitte, hogy ez a sok figyelem személy szerint neki, az ő bátor, sőt hősies tetteinek szól, hát hogyne vinné győzelemre a nagy ügyet.

Becsapták. A politikát ugyanis a politikusok csinálják. Az a fajta demokrácia, amelyben mi itt Európában élünk, így működik. Kormányozni a kormánypártoknak kell, kormányt buktatni az ellenzéki pártoknak kell. Utóbbit, ritka eseteket kivéve a választások megnyerésével. Ez a módja. A többi csak fecsegés.

A hazai ellenzéki pártok azonban hosszú ideje tökéletesen alkalmatlannak mutatkoznak egy választás megnyerésére. Híveik és barátaik ezért egy illúzióba kapaszkodnak: majd a civilek. Majd a Milla, majd Gulyás Balázs, majd a Fekete Nővér, majd Pukli István, majd valaki, végre elvégzi helyettük a munkát.

És indul újra és újra a nagy önbecsapás: a kormány hibázik valamiben, ezzel szemben fölbukkan valamilyen civil tiltakozás; de az ellenzéki média nem arról tudósít, ami történik, hanem arról, amit szeretne, hogy történjen. Elhitetik a közönségükkel, hogy ez most végre igazi nagy megindulás, hogy százezrek és milliók, hogy most már aztán tényleg, de igazán. Minden számot megszoroznak tízzel, aztán már ezt szorozzák, az ország 67 százaléka őmellettük áll, már el is hiszik, hiszen a lapok írták, bemondta a tévé.

Ennek a nagy önámításnak, ennek a csalfa, vak reménynek a vágya teremt újabb és újabb boldogtalanokat, akikkel rövid időre el lehet hitetni, hogy egy nemzet hősei – amíg a valóság a maga rideg könyörtelenségével le nem darálja őket. Sándor Máriát most darálta le, ő most már csalódott emberként élhet tovább.

A ma embere, Pukli István még nem tudja, hogy rá is ez vár. Az ő számait még tízzel szorozzák, őt még hívják a tévébe, vele komoly emberek tárgyalnak. Akár egy hónapja is van még a rivaldafényben, mielőtt visszahullik a jelentéktelenségbe, és keserű szájízzel, az egész világban csalódva átadja a helyét egy új civil hősnek.

Egészségügy már volt, oktatásügy is, most talán egy közlekedési ember jöhetne, ott is van bőven elégedetlenség, amire rá lehetne szervezni egy tízezres tüntetést a Kossuth-téren. Ki tudja, az is lehet, hogy valami váratlan helyről jön az új hős, a kormány hibázik eleget, sértett embereket mindig lehet találni.

A rendszerváltás után aggasztóan lassan kel életre Magyarországon a jól szervezett, működőképes civil társadalom. De kevés rosszabb történhet vele, mint hogy az impotens ellenzék hazug reményeinek kiszolgálójaként járatódjék le. Az ellenzék a civil társadalomra való rátelepüléssel nem nyer semmit, a civil társadalom viszont rengeteget veszít. A továbblépéshez ezzel a ténnyel kell szembenéznie.