Németország esete a török elnök farkával: helló, 19. század!

Recep Tayyip Erdoğan egy nagyon érzékeny lelkű ember: már persze amikor nem tüntetések erőszakos feloszlatásáról, terroristákkal való kapcsolatairól vagy újságírók bebörtönzéséről van szó, hanem amikor ezeket szóvá téve rajta viccelődnek.

Először egy – egyébként szörnyen lapos, de legalább a politikai tevékenységére szorítkozó – dal miatt csapott diplomáciai patáliát (ilyesmire kicsit enyhébb verzióban mondjuk sajnos láttunk már közelebbi példát is). Majd amikor egy másik komikus az EU-tagjelölt (!!!) Törökországban tapasztalható politikai visszásságokon kívül Erdoğan vélt szexuális szokásaira és farka méretére is utalást tett egy versben, abból már büntetőügy lett. A szólásszabadsággal és toleranciával megáldott, fejlett Németországban történetesen egy 140 éves tényállás alapján akarják az „átlag becsületsértésnél” szigorúbb büntetéssel sújtani szerencsétlen (egyszerűen csak bunkó) humoristát, hiszen Erdoğant nem szabad megsérteni – főleg, amikor sokak reményei szerint ő fogja (dehogy fogja!) megszabadítani Európát a migránsáradattól.

Jan Böhmermann egyébként egy tényleg vicces komikus – már annak, aki értékeli a német humort. Az ő munkája például a német túl-toleráns, „arra büszke, hogy semmire sem büszke” attitűdöt találóan kifigurázó „Be Deutsch” videó, amiről nem csak a 888-nak, de a lengyel miniszterelnöknek se esett le, hogy irónia. Pedig az, és milyen jó. Nem úgy, mint az Erdoğan vers, ami hagyján, hogy bunkó, de még csak nem is vicces.

*

Böhmermann valószínűleg Erdoğan-témában szeretett volna túltenni az Extra3 lapos Nena-feldolgozásán, ezért állt elő azzal a botrányversikével, amely szerint a török elnök kislányokat ver, miközben gumimaszkot visel, legszívesebben kecskéket baszik és kisebbségeket nyom el, a kurdokra tapos és keresztényeket ver, közben gyerekpornót néz, és eleve kicsi a farka. A ZDF közszolgálati adó rögtön le is vette a médiatárából, mivel „nem felel meg a szatírákkal kapcsolatos szakmai elvárásaiknak”, és itt az ügynek vége is lehetett volna.

De nem lett. Mert a német Btk-ban van egy olyan passzus, hogy „idegen állam államfője sérelmére elkövetett becsületsértés”. A német ügyészség nyomozni is kezdett, de a büntetőeljáráshoz az is kellett, hogy a sértett ezt kezdeményezze. Az érzékeny lelkű Recep Tayyip Erdoğan nem is maradt sokáig tétlen, és feljelentette Böhmermannt. Sőt, elküldte saját házi riporterét is, hogy leplezze le a ZDF-et. A török tévé által vérkomolyan vett leleplezés olyan jól sikerült, hogy ilyen szatírát se Böhmermann, se bármelyik válogatott német komikus nem tudna produkálni.

Érdemes közelebbről is megvizsgálni a német Btk. most emlegetett 103. §-át, amely három évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel rendeli büntetni a külföldi állam államfője vagy kormánytagja sérelmére elkövetett becsületsértést. A német Btk. jóval öregebb, mint a mienk, így első ránézésre azt hinné az ember, hogy egy Bismarck óta nem alkalmazott passzust rángattak most a fülénél fogva elő. Azonban nem ez a helyzet: ha megnézzük a törvényhely történeti változásait, ugyancsak érdekes dolgokra bukkanunk.

A tényállás eredete 1872-re nyúlik vissza, és eredetileg a mostani három helyett még csak két évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntetendő, ráadásul csakis viszonossági alapon. Vagyis Abdul Aziz akkori oszmán szultán csak akkor követelhette volna, hogy elővegyenek egy, a farka méretén gúnyolódó német újságírót, ha cserébe ő is garantálta, hogy ülni fog az a török, aki hasonló ocsmányságokat ír Otto von Bismarckról. Most, 2016-ban ehhez képest három évvel is büntethető ugyanez a bűncselekmény, ráadásul nem is kell hozzá viszonosság: elég, ha Erdogan az őt leleplező oknyomozó újságírókat csukja börtönbe, azokat nem kell, akik rosszat mondanak Merkel Muttiról.

Még érdekesebb fejleményt találunk, ha tovább megyünk a történelemben: 1946-ban teljesen eltörölték az idegen állam államfője sérelmére elkövetett becsületsértés tényállását a német Btk-ból, viszont 1953-ban újra bevezették azt. Ekkor emelték bele a lényegileg máig érvényes szigorításokat: a kettő helyett három évig terjedő szabadságvesztést, és azt, hogy nem szükséges viszonosság a büntetőeljáráshoz. 1969 óta ráadásul öt évig terjed a büntetés, ha rágalmazó jellegű a becsületsértés. 1975-ben aztán némileg enyhítettek ezen, legalább annyit, hogy alapesetben nem csak szabadságvesztés lehet a büntetés, hanem a bíró mérlegelése alapján kiszabhat csak pénzbüntetést is.

Érdemes ehhez azt is hozzávenni, hogy ha „mezei halandók” a sértettek, akkor a becsületsértés jóval enyhébben, a három helyett egy évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetendő. Vagyis Németországban a büntetőjog a magánszemélyek becsületét kevésbé védi, mint közszereplő politikusokét. 2016-ban.

*

Ehhez képest a mi kis lesajnált, „fiatal demokráciánkban” (ahogy arra a Fejlett Nyugaton gyakran utalni szoktak) pár évvel a rendszerváltás után kimondta az Alkotmánybíróság – amelynek a tevékenysége jelentős részben egyébként pont a német Alkotmánybíróság ítélkezésének a másolásából állt –, hogy ez így nem oké. A Btk-ban volt ugyanis egy hasonló szabály, amely súlyosabban rendelte büntetni a hivatalos személyek, közhatalom gyakorlói sérelmére elkövetett rágalmazást és becsületsértést, mint a „sima”, bárki ellen elkövetett becsületsértést.

Ez azonban alkotmányellenesnek bizonyult. „A demokrácia intézményrendszerének kiépülése és megszilárdulása idején – amikor még nem gyökeresedett meg a közügyek kulturált megvitatása – sincs olyan alkotmányos érdek, amely indokolná az értékítéletek közlésének korlátozását a hatóságok és a hivatalos személyek védelmében. A társadalom békéjének, demokratikus fejlődésének védelme nem igényli a büntetőjogi beavatkozást a hatóságok, hivatalos személyek tevékenységének, működésének olyan kritikájával, negatív megítélésével szemben sem, amely becsületsértő, gyalázkodó kijelentések, magatartások formájában nyilvánul meg” – írta a magyar Alkotmánybíróság 1994-ben.

Hozzá kell persze tenni – mint ahogy arról már írtunk –, hogy eleve felesleges a büntetőjoggal üldözni a szájkaratét. Ha valaki bunkóságokat ír a másikról, az a másik pedig ezen megsértődik, perelje be az illetőt polgári jogi úton sérelemdíjért: jobban is jár, mert az ő zsebét üti a pénz (ellentétben a büntetőjogi pénzbüntetéssel, ami az államnak jár); meg egyáltalán, a büntetőjog nem ilyen pitiáner dolgokra való. Sajnos azonban a jogalkotó nem így gondolja, és nem csak nálunk, hanem sok nyugat-európai országban, például Németországban sem.

De ha már mindenképp a büntetőjoggal kell üldözni Jan Böhmermann alpáriságát, akkor legalább tegyék meg azt a „sima” becsületsértés enyhébb tényállása alapján. Így lenne fair a 21. században, ahol elvileg már mindenki egyenlő, és egy külföldi (vagy akármilyen) diktátor elnök becsülete és lelki érzékenysége nem lehet feljebb való, mint az egyszeri Hans Mülleré. Remélhetőleg előbb-utóbb a német Alkotmánybíróság is foglalkozik majd az üggyel, és kiirtja ezt a 19. századi maradványt a jogrendszerből – most az egyszer történhetne fordítva, és ők is lemásolhatnának rólunk egy döntést.