Naomi Novik: Rengeteg

„Az írónő egy misztikus, bűvös és sötét világot teremtett a szláv népmesék egyes elemeit felhasználva. Imádtam a Rengeteget, ami úgy jelent meg előttem, mintha egy rémálomba léptem volna be. Ugyanakkor vártam minden jelenetet, ami ott játszódott, mert annak ellenére, hogy milyen rettenetes hely volt, mégis elvarázsolt. Annyira szeretném bejárni az egészet (és túlélni)! Mondjuk tény, hogy az írónő olyan élénk leírásokat adott a Rengetegről, hogy úgy éreztem, mintha én is ott lennék a helyszínen – végig láttam a szemem előtt a szívfákat, a folyót és a Kóborokat.

Persze nem csak a Rengetegből állt a világ. A Völgy is annyira a szívemhez nőtt – talán mert én is dombos vidéken lakom -, annyira szívesen végigjártam volna az egészet. Úgy megnéztem volna a falvakat és megismerkedtem volna az emberekkel. Az ország többi része annyira nem foglalkoztatott, sőt nálam inkább arra szolgált, hogy még inkább megkedveljem a Völgyet.

A történet a világhoz hasonlóan meseszerű, misztikus, borzongató és elbűvölő volt. Olyan mesésen indult, azonban igen hamar megtámadta a Rengeteg és egy sötét, ám ugyanolyan varázslatos mesét hagyott hátra. Mint írtam, már a legelső oldalon belevesztem a cselekménybe, és ez végig ki is tartott. Annyira lebilincselő élmény volt, egyszerűen csak sodródtam az árral. Gyakorlatilag megszűnt a külvilág, miközben a Völgyet (és a fővárost) jártam. A regény második felében kissé lelassultak az események, de utána úgy éreztem, mintha feje tetejére állt volna a világ.”