Tizenegyes állomás

2016. március 17. 15:18

Egy este, a Lear király torontói előadásán meghal a címszereplőt játszó Arthur Leander, vele együtt viszont valami egészen más is elindul az elmúlás felé: az emberi civilizáció.

2016. március 17. 15:18
Takács Gábor
acélpatkány

Nem lehet erről a könyvről objektíven írni. Ha képes rá az ember, akkor azt jelenti, hogy nem szólította meg igazán. Ha viszont megszólította, akkor olvasás után csak ül a szobájában és az életén mereng, nézi a felhőket az égen, az embereket az utcákon, bámul maga elé vagy a összeszoruló torokkal a könnyeivel küszködik. Ez a könyv szépirodalom, a szó leglíraibb értelmében. Arthur Leander élete és halála összekapcsolódik az apokalipszis utáni világban élő Kirsten sorsával, aki kislányként ismerte a színészt és játszott a darabban, amiben a férfi elhunyt. Az írónő rajtuk és a hozzájuk kapcsolódó, az életükbe újra vissza-visszatérő mellékalakokon keresztül, mint egy érzékeny szövetdarabon, öltésről öltésre, időben és térben ugrálva rajzolja fel az emberi kapcsolatokat és azt, milyen is a mi jelenünk. Mi a fontos nekünk ebben a világban? Mi hiányozna, ha elpusztulna? A repülők? A futball? Az újságok? Vagy inkább valami sokkal emberibb dolog – maguk az emberek…

Nagyon sokáig gondolkodtam, miért éreztem úgy többször olvasás közben, hogy el tudnám sírni magam. Miért érintett meg ez a történet, és miért azok az epizódok érintettek meg, amelyek? Nem elég azt mondani, hogy a regénynek gyönyörű a stílusa – mert kétségkívül az. Nem elég azt mondani, hogy az emberi kapcsolatokról szól – számolatlan könyv szól erről, mégis, kevés az, ami ilyen mélyen megérint. Aztán rájöttem: a veszteségről szól az egész. Nem csak a civilizációt veszítjük el a regényben – azokat is elveszítjük, mi és a szereplők, akik fontosak. Ahogy megismerjük az érzékletes jelenetekből azokat az embereket, akik fontosak, akik megérdemlik, hogy fontosak legyenek – majd elveszítjük őket. Amikor pedig a hátramaradottak szembesülnek a veszteségükkel, és lassan feltárják magukban, hogy mi volt az, ami igazán számított, mi is felidézzük az életünket, és azt, hogy mennyi valóban fontos, számunkra fontos dolgot – kapcsolatot, barátokat, lehetőségeket – veszítettünk el. És ami még ennél is fájdalmasabb: ezeket sokszor azért veszítettük el, mert nem léptünk, vagy nem tudtunk lépni. Esetleg fel sem ismertük a helyzetet, mert azt hittük, másról van szó. Nem ismertük fel önmagunkat, ezért nem tudtunk felismerni másokat sem. A művészetet – a civilizáció legigazibb arcát – hordozó Utazó Szimfónia pontosan azt teszi, amit tenni lehet. Megpróbál emlékezni. Emlékezni arra, amit tényleg elveszítettünk. Mert újraépíthetjük a városokat, nyomtathatunk újságot, és igen, az élet megy tovább. De néha megállhatunk, és elsírhatjuk magunkat. Néha elgondolkodhatunk azon, mit rontottunk el, hogy legközelebb ne rontsuk el.

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!