Tizenegyes állomás

2016. március 17. 15:18

Egy este, a Lear király torontói előadásán meghal a címszereplőt játszó Arthur Leander, vele együtt viszont valami egészen más is elindul az elmúlás felé: az emberi civilizáció.

2016. március 17. 15:18
Takács Gábor
acélpatkány

Nem lehet erről a könyvről objektíven írni. Ha képes rá az ember, akkor azt jelenti, hogy nem szólította meg igazán. Ha viszont megszólította, akkor olvasás után csak ül a szobájában és az életén mereng, nézi a felhőket az égen, az embereket az utcákon, bámul maga elé vagy a összeszoruló torokkal a könnyeivel küszködik. Ez a könyv szépirodalom, a szó leglíraibb értelmében. Arthur Leander élete és halála összekapcsolódik az apokalipszis utáni világban élő Kirsten sorsával, aki kislányként ismerte a színészt és játszott a darabban, amiben a férfi elhunyt. Az írónő rajtuk és a hozzájuk kapcsolódó, az életükbe újra vissza-visszatérő mellékalakokon keresztül, mint egy érzékeny szövetdarabon, öltésről öltésre, időben és térben ugrálva rajzolja fel az emberi kapcsolatokat és azt, milyen is a mi jelenünk. Mi a fontos nekünk ebben a világban? Mi hiányozna, ha elpusztulna? A repülők? A futball? Az újságok? Vagy inkább valami sokkal emberibb dolog – maguk az emberek…

Nagyon sokáig gondolkodtam, miért éreztem úgy többször olvasás közben, hogy el tudnám sírni magam. Miért érintett meg ez a történet, és miért azok az epizódok érintettek meg, amelyek? Nem elég azt mondani, hogy a regénynek gyönyörű a stílusa – mert kétségkívül az. Nem elég azt mondani, hogy az emberi kapcsolatokról szól – számolatlan könyv szól erről, mégis, kevés az, ami ilyen mélyen megérint. Aztán rájöttem: a veszteségről szól az egész. Nem csak a civilizációt veszítjük el a regényben – azokat is elveszítjük, mi és a szereplők, akik fontosak. Ahogy megismerjük az érzékletes jelenetekből azokat az embereket, akik fontosak, akik megérdemlik, hogy fontosak legyenek – majd elveszítjük őket. Amikor pedig a hátramaradottak szembesülnek a veszteségükkel, és lassan feltárják magukban, hogy mi volt az, ami igazán számított, mi is felidézzük az életünket, és azt, hogy mennyi valóban fontos, számunkra fontos dolgot – kapcsolatot, barátokat, lehetőségeket – veszítettünk el. És ami még ennél is fájdalmasabb: ezeket sokszor azért veszítettük el, mert nem léptünk, vagy nem tudtunk lépni. Esetleg fel sem ismertük a helyzetet, mert azt hittük, másról van szó. Nem ismertük fel önmagunkat, ezért nem tudtunk felismerni másokat sem. A művészetet – a civilizáció legigazibb arcát – hordozó Utazó Szimfónia pontosan azt teszi, amit tenni lehet. Megpróbál emlékezni. Emlékezni arra, amit tényleg elveszítettünk. Mert újraépíthetjük a városokat, nyomtathatunk újságot, és igen, az élet megy tovább. De néha megállhatunk, és elsírhatjuk magunkat. Néha elgondolkodhatunk azon, mit rontottunk el, hogy legközelebb ne rontsuk el.

Amerika választ! Kövesse élőben november 5-én a Mandiner Facebook-oldalán vagy YouTube-csatornáján!
az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!