A víz emléke (Emmi Itäranta – A teamesternő könyve)

„A regény világában a víz vált a legnagyobb kinccsé, a fejlett civilizáció évszázadokkal ezelőtt elpusztította önmagát, a jégsapkák felolvadtak, a szárazföld jelentős része félsivataggá vált, az ivóvízlelőhelyek pedig beszennyeződtek. A jövő Finnországának területén az Új Csien nevű – vélhetően kínai kultúrát továbbörökítő – birodalom egyik állama, a Skandináv Unió diktatórikus rendszere rendezkedett be. A fiatal Noria egy faluban él apjával, aki ősi és nagy tiszteletnek örvendő teamesterek hagyományát folytatja, és anyjával, aki az letűnt világ és különféle vízforrások után kutat. A lány, miközben arra készül, hogy átvegye apjától a teamesteri feladatokat, barátjával a közeli szeméttelepen bóklászik és a letűnt kor furcsa tárgyait gyűjti. Noriának azonban korántsem nyugtalan az élete: miután apja beavatja a hegyekben lévő forrás titkába, a lány nagy dilemmával kell, hogy szembenézzen: vigye tovább a teamesteri hagyományt és őrizze meg a forrás vizét, vagy segítsen a barátján és a falubelieken, akik egyre szűkösebben tudnak kijönni a kiutalt ivóvízadagokból?

A könyv egy napjainkban is egyre fontosabbá váló problémát vetít ki a jövőbe, ez pedig az ivóvízkészletek rohamos csökkenése. A Föld több pontján, ahol évtizedekkel ezelőtt még nem jelentett problémát, ma már komoly kérdés a lakosság ivóvízszükségletének biztosítása. Az ipari társadalmak hatása a természetre szemmel látható, az elsivatagosodás, a vízforrások beszennyeződése már ma is jelen van. Az írónő jövőjében a víz lesz minden alapja, érzékletesen mutatja meg, ennek hiánya mivel is jár a mindennapokban. A táj sivár, forró, csak legyek és hasonló, szárazságot tűrő élőlények maradnak életben, az ételek sokszínűsége is eltűnik. És ahogy a környezet, úgy a társadalom is alkalmazkodik ehhez a helyzethez: a diktatúra legfontosabb erősforrásként a vízkészletet sajátítja ki, a vízbűntények – illegális csatorna építése, fejadagokkal való machináció, szennyezett vízzel való visszaélés – súlyos következményeket von maga után, ami miatt az emberek folyamatos rettegésben élnek. A könyvnek ez a része nagyon plasztikusra és emberközelire sikerült, köszönhetően az egyes szám első személyű narrációnak: Noria saját tapasztalatai, érzései remekül megmutatják a diktatúrában élő kisember kiszolgáltatottságát, a tehetetlenséget, a kényszerűségből elkövetett bűnök miatti rettegést. Bár felmerülhetnek kérdések a világgal kapcsolatban – pl. a használt vizet miért nem hasznosítják újra, miért nem léteznek a tengervíz sótalanításán kívül más módszerek ivóvíz kinyerésére etc. –, összességében van annyira hiteles, hogy a szerzőt bátran emlegethessük más, diktatúrákat bemutató regények szerzői között, elég akár a klasszikusokban megjelenő, félelemre építő diktatúrákra gondolni, mint Óceánia az 1984-ben vagy az olyan, a környezeti változásokra elnyomó rendszer felépítésével reagáló országokra, mint A felhúzhatós lány Thaiföldje.”