Nem értek egyet a gender-elmélet túlkapásaival

Sok kihívás éri a szakterületedet. Az egyik ilyen a gender-elmélet oldaláról érkezik, amely megkérdőjelezi a két hagyományos nemi kategóriát és a két nem hagyományosnak mondható szerepeit is. A másik az anya-apa-gyerekek közösségét jelentő családfogalom kitágítása más, vegyes közösségekre, ún. »mozaikcsaládokra«. Neked mi a válaszod ezekre a kihívásokra?

Túlságosan összetett kérdés, nem könnyű röviden válaszolni rá. Azt gondolom, hogy az alapfelvetés mellé, miszerint a nőket nem értékelik egyformán a férfiakkal (pl. ha egy cégnél ugyanazon a szinten, ugyanolyan magas beosztásban egy nő nem kapja meg ugyanazt a fizetést, mint egy férfi,) és ezen szeretnének változtatni, akkor jó szívvel e cél mellé tudnék állni. De az elmélet túlkapásaival, pl. legyen ugyanannyi mérnök az egyetemeken férfiból és nőből, vagy az óvodában kötelezően autózni kelljen a lányoknak és babázni a fiúknak – sajnos ezek csak a finomabb dolgok – nem tudok egyetérteni.

Férfinak és nőnek születünk, ez nem olyan dolog, amit »majd eldönt, ha felnő«. Hiába akarják a nemeket »egységesíteni«, mások vagyunk. Biológiailag, szellemileg, érzelmileg egyaránt. Nyilván érdeklődhet egy nő is műszaki pálya iránt, ismerek is több példát, valamint a szociális szférában is dolgoznak férfiak – de nem ez a jellemző. Lehet bátorítani, épp az utóbbi példa nyomán, mert nagyon hasznos lenne, ha több (jó) óvó bácsink, tanító bácsink, tanár bácsink lenne. Nagy szükségünk van manapság a férfi mintára, amikor az apák sokszor már egészen pici kortól nincsenek jelen a gyermekeik életében (szakítás, válás vagy 8-tól 20 óráig tartó munka), vagy jelen vannak, de nem igazán tudnak kapcsolódni gyermekeikhez – de erőltetni őket nem sok értelmét látom.

A másik: tapasztalható, hogy egyre több a szétesett, nem szokványos család, és jó, hogy már nem jár társadalmi megvetéssel, ha a gyerek szülei elváltak, vagy ha nincsen jelen életében az apuka vagy anyuka. Fontos, hogy a családpolitika támogassa az egyedül nevelő szülőt és gyermekeit, illetve a mozaikcsaládokat is. Az viszont nem támogatás, ha úgy teszünk, minta közömbös volna a gyermek számára, hogy milyen családi körülmények között nevelkedik, hiszen minden szempontból az a legjobb, ha édesapja és édesanyja szeretetközösségében nőhet fel. Veszélyes elbagatellizálni a sérülést, ami éri, ha ez az intim közösség felbomlik, vagy akár létre sem jön. A gyászmunka hiánya még súlyosabb és kezelhetetlenebb sérülést okozhat. És semmiképpen sem szabad egyenértékű családmodellt vagy akár követendő példát csinálni a szétesett családokból.”