Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Ben H. Winters nyomozója ezúttal egy szimpla eltűnéses eset után talpal a közeledő apokalipszis árnyékában.
„Már nem csak öngyilkosok és bakancslistások vannak, hanem akadozó áram- és vízszolgáltatás, internethiány, a rendőrségnél is egyre kevesebben dolgoznak (maga a főhős is magánpraxist gyakorol egy ideje). Mindemellett viszont megjelentek a felaprózódott társadalom újabb, kisebb sejtjei: egyetemi köztársaságok népbíráskodással, fegyveresen őrzött éttermek és konteó-hívő hippik, akik szerint elkerülhető lesz a Maia becsapódása, csakhogy ezt a gonosz kormány (persze amikor még létezett és tényleges hatalommal is bírt) eltitkolta az emberek elől. Mindeközben pedig özönlenek a menekültek Amerikába a világ keleti feléről, mert mindenki a lehető legtávolabb szeretne tartózkodni az űr sötétjében hömpölygő haláltól.
A Végső ígéretek legnagyobb újítása mégis az, hogy nem filozofálgat annyit az elkerülhetetlenen, mint az első rész. Kevesebb a moralizálás, itt-ott több a cinizmus, máshol épp az értelmetlen reménykedés, ez azonban kissé visszaveti azt a megállapítást is, amelyet az első rész esetében megfigyelhettünk: az aszteroida már nem igazán integráns része, nem szereplője a könyvnek. Most csupán egy ketyegő óra, amely visszafelé számol a világvégéig. Ezzel együtt az egyes karakterek céltalan sodródása is kevésbé van jelen. Aki mostanra nem lett öngyilkos, annak van valamiféle mikroszintű vagy akár az egész emberiségre kiható terve, ha nem is mindenkinek a túlélésre, de arra biztosan, hogy a hátralévő idejét hogyan szeretné eltölteni. Ettől pedig Hank sem annyira egyedi kötelességhajhász, mint az első részben.”