„Kedves baloldali/antifasiszta honfitársaim! Amit a következőkben olvashattok, azok tények, amelyekről azonban valamiféle nemzeti egységet célzó illedelemtől vezérelve nem szokás beszélni. Magam is csupán példaként emlékeztetek rájuk, arra igyekezvén ösztönözni benneteket, hogy saját fájdalmas szellemi-történelmi terheitekkel szembesülve próbáljátok megérteni, mit érezhetnek a tiétektől eltérő világlátású honfitársaitok, amikor a magatok igazának túlfűtött tudatában, empátia nélkül törtök pálcát az ő számukra fontos történelmi személyiségek fölött, hibáikkal szemben könyörtelenül ítélkezve, akár hősies erényeikről tudomást venni nem akarván.
A nemzet főterének egyik szegletén a történelem egyik legvéresebb kezű zsarnoka által hazánk leigázására küldött kollaboránsok legszűkebb, ötfős törzséhez tartozó ember egész alakos szobra áll. Egy emberé, aki begyűjtési miniszterként az éhhalál szélére juttatta a parasztságot; miközben az ezzel szemben ellenállók tízezrei börtönbe, tucatjai bitóra kerültek, és százezreket üldöztek el otthonukból, közösségükből. Ez az ember 1955-ben maga írta le: »a begyűjtés eredményei bizonyították, hogy a párt és a kormány határozatait sikeresen végrehajtottam«.(...)
Áll Nagy Imre szobra a nemzet főterén, és nem tüntetnek előtte a rendőrállami terror áldozatai s leszármazottaik. Mert Nagy Imrét a nemzeti emlékezetben az élete végén tanúsított halált megvető bátorsága közös hőssé avatta, szinte meg nem történtté téve a nemzetellenes bűnöket, amiket előtte elkövetett. És ezzel szemben nem állhat Donáth György kicsi fejszobra a város egy külsőbb pontján – azé az emberé, aki minden megszálló hatalommal szembeszegült. Akinek pártvezetői szerepvállalása a Kállay-korszakhoz kötődik, amikor a nemzet legjobbjai jobbról és balról közösen, informális szövetségben keresték a kiutat a náci és a bolsevik birodalom hazánk körül összezáródni készülő harapófogójából. Aki életét adta a parlamenti demokráciáért, s a vele együtt perbe fogott társai életének megmentése érdekében.