Áll Nagy Imre szobra a nemzet főterén, és nem tüntetnek előtte a rendőrállami terror áldozatai s leszármazottaik. Mert Nagy Imrét a nemzeti emlékezetben az élete végén tanúsított halált megvető bátorsága közös hőssé avatta, szinte meg nem történtté téve a nemzetellenes bűnöket, amiket előtte elkövetett. És ezzel szemben nem állhat Donáth György kicsi fejszobra a város egy külsőbb pontján – azé az emberé, aki minden megszálló hatalommal szembeszegült. Akinek pártvezetői szerepvállalása a Kállay-korszakhoz kötődik, amikor a nemzet legjobbjai jobbról és balról közösen, informális szövetségben keresték a kiutat a náci és a bolsevik birodalom hazánk körül összezáródni készülő harapófogójából. Aki életét adta a parlamenti demokráciáért, s a vele együtt perbe fogott társai életének megmentése érdekében.
Nem állhat a szobra, mert fajvédő volt. Az volt, ahogy Bajcsy-Zsilinszky Endre, Eckhardt Tibor, Mester Miklós, Makkai János, Pethő Sándor, Illyés Gyula vagy Németh László, sőt Bibó István is – akik az ország darabokra szaggatása után a szorongató szociális problémákat életük egy szakaszában kollektív vagyon- és befolyásátcsoportosítás útján vélték enyhíthetőknek, ám később képesek voltak megállni ezen a csúszós lejtőn, szembeszállva a náci-nyilas uralom népirtó törekvéseivel. Akik majd nem egy esetben életáldozatukkal bizonyították emberségüket, hazaszeretetüket.”