„Utálja az Úr a kétféle súlyt”

"Áll Nagy Imre szobra a nemzet főterén, és nem tüntetnek előtte a rendőrállami terror áldozatai s leszármazottaik. És ezzel szemben nem állhat Donáth György kicsi fejszobra a város egy külsőbb pontján – azé az emberé, aki minden megszálló hatalommal szembeszegült." Vannak apró problémák. A nyocker belseje nem a város egy külsőbb pontja, de kétségtelenül nem a Duna part, de ez mellékes. Az, hogy a magyarság Nagy istenítésével elkövetett egy hibát, azt nem egy másik tévedéssel kell korrigálni. Nagy nem való a magyar pantheonba, Donáth sem . Ennyi.

Ann Coulter: Egyliberális a kettős mércéről ismerszik fel.

Nagy Imre hirhedt internacionalista különitményes személyesen vett részt az orosz cári család lemészárlásában az elhiresült Ipatov ház pincehelysigében. Ennyit a mi nagyivü nemzeti hősünkről.

Bizony, lehetne még tovább sorolni, miért méltatlan Nagy Imre a megbecsülésre. Én azt sem értem, miért kellett azt kijelentenie, hogy a "csapataink harcban állnak", amikor csak a "pesti srácok" álltak harcban, nem is volt szándéka csapatokat harcba küldeni, s maga sem maradt a helyén, hanem azonnal elmenekült. Hány ember halt meg vajon emiatt? Nagy Imre, akinek az élete és gondolkozása méltatlan a megbecsülésünkre, azzal vált a nemzeti panteon részévé, hogy szembehelyezkedett a gyűlölt Rákosival és miniszterelnökként milliók életére hozott enyhülést, ezért a forradalom idején a nép őt követelte vissza; Kádárék alatt pedig a kivégzése és elföldelésének példátlan gazsága miatt a forradalom jelképévé vált. Azt csak a rendszerváltozás után tudtuk meg, hogy a bírósági tárgyalása során tiszteletre méltó személyes bátorságot mutatott. Donáth Györgyről viszont sokáig éppen azt tudtuk, amit Nagy Imréről nem, hogy a koncepciós perében egészen hihetetlen és kivételes személyes bátorságra, elvhűségre és kiállásra adott példát. Most kezd összeállni, hogy Donáth személye a Horthy-rezsimnek éppen azt a potenciális jellemvonását képviselte, amely olyan nagyon hiányzott 1944-ben a méltó nemzeti helytálláshoz. (Talán tudat alatt maguk a tiltakozók is ezt érzik.) Horthy és köre a háborús évekre egy öreguras, elkényelmesedett és elgyávult, (ezt kompenzálandó) nagyokat mondó, folyamatosan taktikázgató, de mindig visszavonuló, döntésképtelen politikai elitté vált. Legnagyobb hibájuk, hogy soha nem szervezték meg az elvileg lehetséges alternatívát: nem készültek arra, hogy katonailag szembeszálljanak az esetleges német megszállással, ezért amikor felvetődött ennek gondolata, kénytelenek voltak megállapítani, hogy nincs rá esély; nem szervezték meg a kiugrás személyi és szervezeti hátterét, ezért a kísérlet egy pöccintésre összeomlott. Nem hoztak helyzetbe maguk mögött egy fiatalabb évjáratú bátor és agilis politikus garnitúrát, akikre ezekben a helyzetekben rá lehetett volna bízni a cselekvést. S lám, Donáth példája mutatja, hogy lettek volna ilyenek. Vagy Bajcsy-Zsilinszkyé. A “fajvédés” egy korhoz kötődő gondolkozás- és beszédmód volt, amiből Hitler borzalmas ideológiát fabrikált, s nem habozott meg is valósítani. Az úri konzervatív horthysta, a keresztény középosztálybeli és a Szabó Dezső köpönyege alól előbújt plebejus, radikális ellenzéki “fajvédő” politikusok és gondolkodók soha nem jutottak és nem is jutottak volna el a szóban időnként teátrálisan támadott és visszaszorítandónak vélt “fajok” (zsidók, svábok, szlávok) likvidálásáig. Sőt, amikor a személyes következményekkel találkoztak, rendre visszarettentek adott esetben az általuk helyeselt és megszavazott zsidótörvények következményeitől is. Ezért igaz az, hogy a német megszállás nélkül a magyar zsidók elpusztítása nem következett volna be. Ezt az akkori zsidó vezetők és a mai zsidó értelmiségiek is egészen a legutóbbi szoborvitáig maguk is belátták. Ettől még a felelősségük megáll, ezért a Horthy-korszak kormánypárti politikusai esetében a magam részéről is megállnék az emléktábláknál. Egyébként pedig egyetértek néhány előttem szólóval: annyi kimagasló teljesítményt letett honfitársunk van más területeken akikről szobrot lehetne és kellene is állítani, pótoljuk inkább ezeket és hagyjuk a politikusokat, akiknek a munkássága a dolog természeténél fogva kivétel nélkül ellentmondásos. Még a legnagyobbaké is, csak évszázados távolságokból már nem látszik a forgács. Azért Németh László vagy Bibó István védelmében felidézném Ilyés Gyula értelmezését a patrióta és a nacionalista különbségéről. Pedig amit a svábokkal kapcsolatban helyenként ő is papírra tett, az nem csak a magyar “faj” jogvédelméről szólt. De hát az igazán jó bort is az idő nemesíti.