Lehetséges a nőmozgalom és a férfimozgalom együttműködése?

„Hogyan látod az apa nélkül felnövekvő gyermekek helyzetét, különösen, ha az anya akadályozza a kapcsolattartást?

Az apahiány már több nemzedéket érint: egyre több gyerek nő fel távol az édesapjától. Ennek az az oka, hogy a családok felbomlanak. Szerintem ez beláthatatlanul rossz hatású hosszú távon – pontosabban már látjuk is a rossz következményeket. Nem akarok pszichologizálni, ezért csak egy-két nyilvánvaló hatást említek: az apátlan lányokból felnövő nők közül sokan nem mernek megbízni a férfiakban: átmeneti élvezeti tárgyként tekintik őket vagy épp fordítva, kiszolgáltatják magukat és teljesen alárendelődnek egy-egy férfinak. Mindkét esetben feladják női méltóságukat. Az apátlan fiúk közül sokan nem tudják, hogyan lehet tisztelettel közelíteni egy nőhöz, és pillanatnyi élvezeteken túl nem tudnak egy családért áldozatokat hozni. De ezeken kívül is sok hiány rombolja az apátlanul vagy rossz apa közelében felnövő embereket. Közös jellemzője az így felnövőknek az, hogy csökken a képességük a normális társas kapcsolatokra. Vagyis növekszik az esélyük a magányra. Ebben a helyzetben még rosszabb, ha az anya – sértettsége vagy önzése miatt – gátolja a gyerek kapcsolatát az apjával. Ez az anya szerepén, vagyis a gyereken is sokat rombol.

A »normális feministák« miért nem határolódnak el a férfigyűlölőktől?

Köszönöm ezt a kérdést, mert ebből arra következtetek, hogy »normális feministának« tartasz. Azért vállaltam fel néhány éve a »feminista« jelzőt (bevallom, hosszas hezitálás után), mert úgy éreztem, hogy van még az életünknek néhány olyan fontos területe, ahol nincs ugyanakkora esélye egy nőnek az érdekei érvényesítésére, mint egy férfinek. Csak egyet, a számomra legfontosabbat említem: a családanyák sokkal hátrányosabban vehetnek részt a pénzkereső munka világában, mint a családapák. Sokkal kevesebb lehetőségük van kiteljesedniük a tanult hivatásukban, mint férfi társaiknak. Ha komolyan vesszük azt, hogy a gyerekeknek ugyanannyira szükségük van az édesapjukra, mint az édesanyjukra, akkor dolgoznunk kell ennek a különbségnek az eltüntetéséért. Nagyon sajnálom azokat a nőket, akik az érdekérvényesítést még ma is valamiféle „háborúnak” érzik, és akarva-akaratlanul is hangot adnak férfigyűlöletüknek. Akár csak úgy is, hogy túl egyoldalúan állítanak be egy-egy jelenséget (a párkapcsolati erőszakra gondolok), vagy szitokszóként használják a »patriarchátus« kifejezést. Én mindig igyekszem elhatárolódni ezektől a megnyilatkozásoktól. De akik időnként beleesnek ebbe a hibába, azoknak a hátrányos helyzetű nőkért végzett munkája még lehet tiszteletre méltó, ezért vannak olyan törekvések, amikben közösséget tudok vállalni velük. A konzervatív-keresztény feminizmus, amit mi képviselünk a Talita Magazin szerkesztőiként, nem a férfiak hátrányba hozásával szeretné rendezni a nők helyzetét, hanem szeretetben együttműködve. Ma már egyébként a liberális vagy baloldali indíttatású feministák is erre törekszenek, a deklarált eszközök szintjén legalábbis, a gyakorlatban még változó sikerrel. Mivel a harcos, radikális feminizmus ez utóbbi csoportok elődeit jellemezte, ezért nekik nehezebb megszabadulniuk a zsigeri szinten néha még fel-felbukkanó férfiutálattól. A konzervatív feminizmus a történelmi múltban is mentes volt ettől.”