Nem, a fiatalok nem olvasnak klasszikusokat – és miért is tennék? (2015)

„Darázsfészekbe nyúlt Jason Sanford, mikor – ahogy ő hívta – a »science fiction betokosdásáról« beszélt, megjegyezve, hogy a mai fiatalok úgy kerülnek kapcsolatba a műfajjal, hogy kihagyják Asimovot, Clarke-ot, Heinleint és Tolkient. Úgy tűnik ez egyes körökben némi fájdalmat okoz.

Szerintem Sanfordnak szinte teljes mértékben igaza van, és számomra nem is sokkoló, amit ír. Az egyetlen nézetkülönbségünk, hogy szerintem Tolkien még mindig jól forog, köszönhetően a közelmúltban készült filmeknek és könyveknek. Tavaly írtam róla, hogy a lányomat nem igazán bűvölte el Heinlein, nem is beszélve más olyan szerzőkről, amelyek engem az ő korában elbűvöltek… harinc éve. Neki megvannak a saját szerzői, akiket szeret, követ: nagyon helyesen. Mint ahogy mindenkinek az ő korosztályában.

A meglepő számomra nem az, hogy a mai fiataloknak is megvannak a saját kedvenc szerzőik, zsáneren belül és kívül is – inkább az lep meg, hogy ezen bárki meglepődik. Gyakorlati szempontból nézve, a klasszikus sci-fit egyszerűen nem ott árulják, ahol a mai fiatalok vásárolnak (vagy ahol nekik vásárolnak), azaz a boltok young adult szekcióiban. Nézd meg nyugodtan: sétálj be a helyi könyvesboltodba, menj a YA-stócokhoz és próbálj találni egy könyvet, ami tizenöt évnél régebbi sci-fit vagy fantasyt. Nehéz feladat lesz. A YA-n belül nagy a fluktuáció, hiszen a kölykök folyamatosan kiöregednek belőle, és az új srácok saját kedvenc könyveket akarnak. A régebbi könyvek, amelyeket találhatsz, azok amelyek az iskolában kötelezőek, vagy amelyekből éppen film készült.

Megjegyezném, hogy általában a könyvesboltokban egyébként is újabb könyveket tartanak: a könyvesboltok, csak úgy mint más szórakozást szolgáló egységek, az újdonságoktól függnek – az hozza be az embereket. Ha éppen menő szerző vagy, akkor néhány más köteted is ott van a polcon. A polc viszont nem végtelen. Könyvesboltba járó emberként észrevettem, hogy manapság a sci-fi és fantasy polcokon főleg élő, most alkotó szerzők kapnak helyet, nekik is főleg a legutóbbi könyveik. Néhány klasszikus (azaz: halott) szerző is helyet kap, de nem teljes életművükkel, hanem két vagy három kötettel. És ennek így is kell lennie. Minden szeretetem Heinleiné, Clarke-é és Asimové, de ők halottak. Nekik nem kell a pénz az olvasóktól, a még alkotó szerzőknek igen. Ezenfelül Heinlein, Clarke, Asimov és a többiek két-három évtizede halottak, és a legismertebb munkáik fél évszázadosak. Nem számít, milyen brilliánsak, alapvetőek voltak a műfajnak, el fog fölöttük járni az idő. Példának okáért Heinlein egyik jövője sem emlékeztet arra jövőre, ami ma kezdődik: olyan jövő ez, amit az ötvenes, hatvanas években képzeltek el. Az olvasók (általában) nem akarnak visszafelé menni fél évszázadot, hogy onnan lépjenek előre.

Emellett nem várhatjuk, hogy a műfaj új olvasói, köztük a fiatalok visszaváltsanak néhány évtizedet – vagy elvárhatod, de az olyan lenne, mint azt mondani egy mai tininek, hogy ha el akarnak menni a moziba megnézni egy filmet a velük egykorú emberekről, előbb meg kell nézniük a Blackboard Jungle-t. Persze, remek és fontos film. Csak nem igazán releváns a mai tinédzsereknek. Nem nekik csinálták, hanem a nagyszüleiknek.

Szóval nem igazán értem miért meglepő valakinek, hogy az emberek olyan szórakoztatást keresnek, ami nekik készült, beleértve azokat az alkotásokat, amiket élő emberek írtak, akik nagyjából érzik, mi folyik a kortárs kultúrában. A legtöbben nem úgy közelítik meg a műfajt, mint egy egyetemi előadást. Azért kezdenek el foglalkozni, mert azt akarják, hogy lenyűgözze őket. És ha mégis az első eset lenne a helyzet, akkor az a remek hírem van, hogy nem nehéz megtalálni a legtöbb klasszikust. Az interneten végtelen a tárhely. Ott van, ha szeretnéd.

De még egyszer: semmi gond, ha nem. Én nem várom el a műfaj új olvasóitól hogy sok Heinleint, Clarke-ot vagy Asimovot olvassnak. Hatvan év múlva, mikor már felteszem halott leszek, nem várom el, hogy sokan olvassanak tőlem, vagy Al Reynoldstól, vagy akár Ann Leckie-től (csak hogy megneveztek pár kortárs SF-írót). Főleg a saját kedvenceket fogják olvasni. Remélem, élvezni fogják.”

*

Itt pedig a szerző egy kommentje a cikk alól:

„Kérem vegyétek figyelembe, hogy személyesen hatalmas rajongója vagyok Heinleinnek és Bradburynek különösen, Asimovnak és Clarke-nak alkalomadtán, illetve csodálója sok másik klasszikus SF-könyvnek és -írónak. Csodás lenne, ha az emberek olvasnák a klasszikusokat. CSak nem vagyok meglepve, hogy nem teszik. De ha az jön le, hogy én most ejtem Heinleint és a többieket, akkor… Akkor nem figyeltél, ugye?

Ezen felül szerintem néhány klasszikus science fiction fellendülhet, ahogy egyre távolabb kerül a visszapillantó tükörben; részben azért, mert be fog mutani egy közeli érát, de egyértelműen nem a mostanit. Tapasztaltuk ezt az aranykor előtti SF-írókkal is, például Welles-szel, Vernével és Shelley-vel: nem kell emlékeztetnünk magunkat, hogy a Frankenstein egy olyan korszakot ábrázol, ami nem a miénk.

(Az, hogy ezek  konkrét szerzők és művek jelenleg is széles körben olvasottak, egy másik kérdés.)”