A külföldi tanulmányi és munkatapasztalat érték, de Magyarország mindenkit hazavár

„Tisztelt Nagykövet Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Ünneplő Magyar Közösség!

A forradalom leverése után a megtorlástól való jogos félelemtől vezérelve ezrek menekültek külföldre, és leltek menedéket Törökországtól Franciaországon át az Egyesült Államokig. Ők egy rab hazát hagytak el és emigrációban sem volt soha fontosabb céljuk, minthogy a magyar szabadság ügyét képviseljék. A forradalmi emigráció egyik központja London volt Pulszky Ferenc vezetésével. Kossuth eredetileg maga is Londonba akart települni, végül számára Torino nyújtott menedéket, ahol a nemzet elő lelkiismereteként szolgálta a szabad Magyarország ügyét. Kossuth 1849-ben a következőket írta a londoni emigrációnak: »Akadályozva levén abban, hogy személyesen Londonba siessek, önöket, uraim, kell megkérnem, hogy minden kezeket mozgásba téve, iparkodjanak valamit tenni hazánkért. Feszített munkásságuk most szükségesebb, mint valaha.«

A londoni magyarok egyszer már komolyan vették Kossuth kérését - talán kicsit túlzottan is. Ahogy a korabeli sajtó beszámolt róla - sőt ami még meglepőbb Londonban emléktábla is megörökíti - , amikor a magyar és az olasz forradalom leverésében játszott szerepe és különösen kegyetlenkedései miatt Európa-szerte közutálat által övezett Haynau 1850-ben Londonban járt, a Barclay és Perkins sörgyárban tett látogatása során két magyar munkás felismerte, és felhívásukra majd ötszázan gyűltek össze és verték meg a brescia hiénát »le az osztrák mészárossal« felkiáltások közepette.

Ugyan Kossuth felhívása ma is aktuális, de természetesen nem ilyen vagy ehhez hasonló áldozatvállalásra van szükség Magyarország jóhírének öregbítéséhez.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

»E férfiakat Európa csodálja, bennük bátor hazafiakat lát«, írja egy 1849-es francia diplomáciai jegyzék Bécsben a magyar forradalmárokról.

Március 15., az immár 168 évvel ezelőtti forradalmi nap azota is elevenen emlékezteti a szabadság, demokrácia és függetlenség hármas parancsára a magyarságot. A reformkor lenyűgöző, - minden mai politikai erő, emberek alkotta közösség és hazája sorsára sajátjaként is tekintő polgár számára példaként szolgáló - évtizedei után, 1848 márciusának idusán valóban elérkezett a nemzeti ébredés ideje. A pesti fiatalság, a magyar nép lelkiismereteként - a történelemben először, de nem utoljára - fogalmazta meg a magyarság 12 pontba tömörített követelését, azt, hogy a nemzet végre saját kezébe vehesse hazája sorsának irányítását.

Ahogy Petőfi megfogalmazta:
»Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!
Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!«

És valóban a Pilvaxtól a Landerer és Heckenast nyomdáig, majd a Nemzeti Múzeumtól a Várig, Táncsics kiszabadításáig egy nap alatt vált közös nemzeti céllá a magyar szabadság és függetlenség ügye.

A szabadságért és függetlenségért folytatott harcban mindig szükséges, de általában nem elégséges a márciusi ifjak lelkesedése és bátorsága. Ahhoz olyan vezetők bölcsessége és megfontoltsága is nélkülözhetetlen, mint Batthyány és Kossuth. Előbbi életével fizetett a magyar szabadságért, utóbbi halálig tartó száműzetéssel. Kossuth így fogalmazott: »Nekem, hogy éljek, szabad ország levegője kell, és kell életcél. Használni valamit hazámnak.«

»Legyen lelked szabad, Legyen hangod igaz«- írja Babits »Petőfi koszorúi«-t életre hívó művében. És valóban, mint 1848-ban is tanusítja, az igazság követelése a szabadság iránti vágyat is magában foglalja. Ez egyirányú út, mert a szabadság nem feltétlenül hozza el az igazságot, de az igazság rabságban nem juthat érvényre. A nemzet és polgárai szabadságának igénye az egyén belső, lelki szabadságán alapul. A lélek szabadságának igénye pedig az igazságban gyökerezik. A belső - lelki - és a külső - fizikai - rabság az emberi igazságérzettel összeegyeztethetetlen. Ahogyan már a francia forradalom során a legtalálóbban megfogalmazták: »Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.«

1848 legfőbb üzenete, hogy nincs egyéni szabadság a közösség szabadsága nélkül, mert rab nemzetnek nem lehetnek szabad polgárai.

Ma már nem kell külföldön a magyar szabadság és függetlenség ügyéért harcolni, de minden hazáján kívül élő magyar ma is Magyarország nagykövete egyben. A hivatalos kapcsolatok fontosak, és ma örvendetesen jók hazánk és az Egyesült Királyság között, mégis az emberek véleményét, benyomásait egy brit birodalmi szemmel kis közép-európai országról leginkább saját személyes tapasztalataik formálják. Ezért arra kérem Önöket, legyenek jó hírvivői Magyarországnak.

Különösen fontos ez akkor, amikor sokan - százezres nagyságrendben - élnek ma honfitársaink az Egyesült Királyságban. Sokan menekültek ide az 1956-os forradalom után a megtorlás és a diktatúra elől. Nekik tisztelet, hála és köszönet azért, hogy évtizedeken át a Kossuth-i küldetést valóra váltva aggódó szeretettel képviselték rab hazájuk szabadságának ügyét.

Akik az elmúlt évtizedben érkeztek tízezerszámra ide, ők már egy szabad, de az itteni életszínvonalhoz képest szegény hazát hagytak hátra, hogy maguk és sokszor otthon maradt családjuk számára jobb jövőt készítsenek. És sokan fiatalként - még önmaguk által teremtett családi kötöttségek nélkül - természetes igénnyel szeretnék jobban megismerni a nagyvilágot, világlátást és tapasztalatot gyűjteni Magyarországon kívül és próbára tenni magukat a külföldi munkaerőpiacon. Mindez érthető, sőt hasznos és elismerésre méltó szándék. Az Európai Közösséghez tartozás mindannyiunk számára jogokat biztosít és kötelezettségekkel jár. Ahogy mi nem tudunk és nem is akarunk védekezni az olcsó munkaerőre is építő magyarországi brit tőkebefektetések ellen, úgy az Egyesült Királyság sem gördíthet akadályokat a magyarok itteni szabad munkavállalása elé, és egy percig sem tévesztheti össze egy másik ország munkát vállalni érkező uniós polgárát az Európai Közösség területén kívülről érkezőkkel. Nekik legfeljebb okuk, nekünk viszont jogunk van itt élni, vállalkozni, dolgozni. Emellett Magyarország mindig egyértelműen ki fog állni.

Van azonban, amit nekünk magyaroknak kell egymás között megvitatnunk és erre aligha van alkalmasabb hely Londonnál. A külföldi tanulmányi és munkatapasztalat érték, de Magyarország mindenkit hazavár. Nem tűzhetünk ki kisebb célt magunk elé, minthogy teremtsünk olyan életviszonyokat otthon, mint amiért oly sokan jönnek ide. Ehhez pedig nélkülözhetetlen a magyar fiatalok itt megszerzett tudása. Nélkülözhetetlen, hogy aki teheti ne itt, hanem otthon alapítson családot, ha még középtávon nem is, legalább hosszútávon otthon képzelje el az életét. Maradjon meg magyarnak és utódai is legyenek magyarok.

Magyarország ma független ország. Forradalmaink és szabadságharcaink követelése beteljesült. Most önmagunkon kívül senkire nem háríthatjuk a felelősséget azért, hogy mennyire élhető a több mint negyed évszázada szabaddá lett hazánk. Mi, ma élő magyarok dönthetjük el, hogy milyenné akarjuk tenni. Legyenek segítségünkre abban, hogy olyan közös hazává tegyük Magyarországot, amelyben utódaink évszázadok múltán is - talán ránk is jó szívvel emlékezve - otthonosan élhetnek.

Az én korosztályom előtt járó generáció életének legfőbb küldetése az volt, hogy legyőzve Európa hidegháborús megosztottságát, kiszabadulva a kommunizmus rabságából, csatlakozva az Európai Közösséghez olyan szabad hazát teremtsen, amelyet akár szabadon el is lehet hagyni. Sok magyar tett ezért sokat, otthon és a nagyvilágban. A mai fiatalok generációjának felelőssége, hogy élve az elődeinktől kapott szabadsággal olyan hazát teremtsünk, ahova érdemes visszajönni, ahova minden magyar hazavágyik. Ezért arra kérem a régóta itt élő idősebbeket, hogy legyenek segítségére a magyar fiataloknak, hogy sikeresek lehessenek itt, de biztossák őket arra, hogy utána jöjjenek haza és itt elért sikereket osszák meg hazájukkal, itt megszerzett tudásukat kamatoztassák otthon. És arra kérem az én kortársaimat, hogy ne tekintsék idejétmúltnak a saját nemzeti közösségünk szolgálatában megnyilvánuló hazaszeretet, ne felejtsék el, hol éltek és hol nyugszanak őseik, hova vezetnek a gyökereik, milyen nyelvet tanultak szüleiktől, honnan indultak, hol tanultak.

Tudjuk, hogy valamennyiünk élete egy utazás. Ahhoz, hogy ne átutazók legyünk örökké, saját hazánkba kell megérkezzünk.”

(Gulyás Gergely 2016. március 15-én, Londonban elmondott beszéde.)