A felnőttkor teljessége felé (Lev Grossman – A varázslókirály)

„Az író az előző kötetben a fejlődésregényhez kapcsolódó toposzokat kérdőjelezte meg, míg A varázslókirály inkább a kalandregény műfaji jellegzetességeit tematizálja. Grossman ezzel a bűvészektől ellesett figyelemeltérési technikával viszi tévútra az olvasót, vagyis Quentin döntései fontosságának előtérbe helyezésével egyidőben azt is elhiheti az olvasóval, hogy azok ezúttal többet nyomnak a latba, mint az eddigiekben. Azonban a műfaj korlátai és a nagy narratíva mindent lefedő burája alól nincs kibúvó, hiszen hiába tűnik úgy, mintha az író vandálkodik a toposzok némaságba burkolózó, fenséges és magasztos kertjében, mégis újra és újra megerősít és kapaszkodót nyújt például Parázs figuráján keresztül - »Aki teljesít egy nemes küldetést, nem pusztán megtalál valamit. Hanem valamivé válik« [261. o.].

Az utazás lehetősége kinyitotta a narratívát, Grossman nekifoghatott felépíteni az általa kitalált világot. A felfedezéstől menekülő, térképeken elmozduló szigetek, a Külső-szigeten kiküldetésben lévő Eleanor és lánya, Elaine alakja nagyszerűen szinesítették a történetet. Mitológiák, tündérmesék idéződnek meg, hogy aztán az író egy mozdulattal lesöpörje őket az asztalról, mintha csak a maga kedvtelésére emelte volna be őket a szövegbe. Értesülünk arról is, hogy Fillory, feltehetőleg, nem az egyetlen meglátogatható és bejárható terület.

A könyv nyelvi eszközkészlete túlzottan nem mozdult el a Varázslók eszköztárától. Azonban a tengernyi intertextus és allúzió szinte óriási neonreklámokkal hirdeti, hogy mivel is szeretne szembehelyezkedni a szöveg. A huszadik század első felében írt, eredetileg gyerekeknek szánt, fősodorbeli szövegekből, úgy mint Beatrix Potter Nyúl Pétere vagy Kenneth Grahame Békavári uraság és barátai című regénye, szárba szökkenő és egyre nagyobb olvasóközönséget magának követelő irodalmi irányzatból a tolkieni fantasy bújt elő. Ennek pedig maga Tolkien szövegei szolgáltak zenitként és hívták életre a fantasy és a gyerekirodalom kettősének egymásra olvasását, valamint az eszképizmussal kapcsolatos elképzeléseket a köztudatba. A gonosz kül- vagy felnőtt világtól való megóvás pedig abban csúcsosodott ki, hogy a kalandokat és az élet értelmének keresését áthelyezték egy fiktív világba, ahová a gyerekolvasó elmehet, meglelheti, bebarangolhatja ezt az alapvetően konzervatív, középosztály által életre hívott teret. Ez megóvja őt a csalódásoktól, a komolyabb traumáktól, mintegy védőburkot von az olvasó látogató köré. Ezzel a máig élő és burjánzó, bár már gyerekirodalmi kötődéseit kevésbé komolyan vevő, mainstream szemszögből láttatott fantasyvel akar leszámolni Grossman. Pontosan ez a vállalás az alapja annak az olvasói megosztottságnak, amely a könyvet övezi, hiszen tolkieni kontextusban elképzelhetetlen az a tény, hogy a főhős fanyalogva nézelődjön egy fantasy világban, hidegen hagyja az új horizont. Az eszképizmus paradigmája többé már nem értelmezhető, bár foggal-körömmel próbálja kiásni magát, Grossman minden egyes megmozdulásánál ott van és helyreteszi egy ásóval.”