Mélységi mámor

„Meggyőződésem, az európai egységfolyamatok feltámasztásának jelenlegi fő záloga a küszöbön álló brit népszavazásban rejlik. Már csak azért is, mert míg a brit oroszlánért hullanának a krokodilkönnyek, a hőzöngő keleti törpék esetében szárazak maradnának a nyugati szemek. Ha tehát Nagy-Britanniában úgymond skót józansággal az igenek győznek, az kemény üzenet lehet a mai boszorkánykonyhák »mag-szakácsainak«. A brit kiválás viszont óhatatlanul életre pattintaná a mag-Európa víziót, s onnantól kezdve a magyar kormányfő is legfeljebb a magdöntéseket meghozó értekezletek utáni vacsorákra, azoknak is inkább a kávézgatós-szivarozgatós (Orbán esetében szotyizós) végére utazhatna Brüsszelbe. A kételkedők figyelmébe ajánlom azt a ma is létező tényt, hogy a szokásos havi európai csúcsértekezletek délelőttjein üléseznek az euróországok vezetői, a többiek csak később mehetnek be a terembe! Cameron is ezt fájlalja, amikor arról beszél, hogy az eurózóna tagjai kiközösítik a többieket.

Mindezek fényében egyáltalán nem tűnik jelentéktelennek Janisz Varufakisz korábbi (elmenekült) görög pénzügyminiszternek a minapi (berlini) kezdeményezése, a DiEM25 (Democracy in Europe Movement 2025), amely friss baloldali lendülettel az európai intézmények demokratizálását sürgeti, legfőképpen azt, hogy a tagállami vezetők összes értekezletét tegyék on-line nyilvánossá! Ezt én sem bánnám, már csak azért sem, mert így kiderülne, hogy egy halom haszonleső zsebnapóleon miként viselkedik »Európa vezetése« fedőnéven a kormányfők platformját jelentő Európai Tanács ülésein? (Megmondom: Brüsszelben többnyire hevesen bólogatnak, majd odahaza össze-vissza hantáznak a hőstetteikről.)

Ha a magyar fiatalok azt gondolnák, hogy nekik aztán tökmindegy, mi zajlik a magyar ugaron túl, akkor keményen tévednek. Szerencsére nem gondolják ezt. Többségük diplomás, vagy diplomára hajt, egyre nagyobb hányaduk tényleg kiválóan beszél angolul és más nyelveken, igen sokan forgolódnak külföldön, avagy a net jóvoltából akár csak virtuálisan is, de részei a modern világnak. Messze nem véletlen, hogy Orbánék szinte kizárólag a fiataloktól (gimnazisták, net-adó ellenesek), illetve tanáraiktól rettegnek, s az sem, hogy a Nyugatra került magyarokat betegesen távol akarják tartani a hazai választásoktól.

Ez egyszersmind megkerülhetetlenné teszi a 15-40 közötti, ám politikai értelemben látszólag alvó korosztályokat, amennyiben Magyarország »felszabadításáról« van szó. Igaz, a felelősségben is első helyen állnak. Napjaink hazai küzdelme tehát nem közoktatási, felsőoktatási, iskolaügyi, munkavállalási probléma, hanem az európaiságunk tétmérkőzése.

Egyetlen biztos iránytű adódik tehát a fiataloknak: »Soha ne adjátok fel a szabadságotokat!«”