Variációk konszolidációra

(A cikk eredetileg itt olvasható pdf-ben.)

Az új magyar Alaptörvény elfogadása óta időről időre felmerül a kérdés: konszolidálható-e az Orbán-rendszer? Maga Orbán Viktor is szólt a konszolidáció szükségességéről, míg a politikai árkok túloldalán gyakran a rendszer konszolidálhatatlanságáról beszélnek. Az, hogy időről időre mindkét oldalon előkerül ez a téma, két dolgot biztosan jelent: egyrészt azt, hogy a konszolidáció fogalma a magyar közbeszédben rendkívül pozitív tartalommal bír, másrészt azt, hogy jelenleg egy nem konszolidált rendszerben élünk, hiszen az elérendő, illetve kívánatos célként jelenik meg. Éppen ezért alapvető kérdés, hogy mikor ébredhetünk végre arra, hogy a politikai rendszer konszolidálttá vált Magyarországon.

A kérdés megválaszolása azonban korántsem egyszerű, mert mint a legtöbb, politikában használatos szó, a „konszolidáció” is többértelmű, így a kérdésre természetszerűleg különböző válaszokat adhatunk. Ahhoz tehát, hogy megtudjuk, mikor köszönt be végre a várva várt konszolidáció, egy másik kérdésre kell először választ keressünk: mi is a konszolidáció egyáltalán?

Mikor konszolidált egy demokratikus politikai rendszer?

A konszolidációval kapcsolatos fogalmi zavar egyáltalán nem új keletű, és még csak nem is magyar sajátosság. A politikatudományi irodalomban a demokratizáció harmadik hullámának nevezett időszakban (az első hullám a XIX. század Európájában és Észak-Amerikájában, a második a II. világháborút követően világszerte, a harmadik pedig a hetvenes évek közepétől kezdődően szintén több kontinensen zajlott le), jellemzően a kilencvenes években, rengetegen írtak az újonnan létrejött demokráciák (figyeljünk, mert Magyarország is ide tartozik!) konszolidációjának kérdéséről. Számtalan s eltérő választ született, mert a tudós urak/hölgyek vagy nem definiálták a konszolidáció fogalmát, vagy különböző értelmet társítottak hozzá. Ezt a zavart vagy zűrzavart jól mutatja, hogy Andreas Schedler neves politikatudós már 1998-ban írt egy cikket, amely ebben a káoszban kívánt rendet tenni, és a konszolidáció öt különböző típusát különböztette meg.

1. A demokrácia megőrzése. Az első konszolidációtípus a legalapvetőbb: ennek értelmében a konszolidáció a demokratikus alapintézmények (elsősorban a rendszeres választások) megőrzése, valamint a puccsok megelőzése. Itt a konszolidáció egy választási vagy liberális demokráciából indul, és sikertelenség esetén diktatúráig jut el. Miután Magyarországon − a választási rendszer minden kritikája ellenére − a résztvevők túlnyomó többsége továbbra is elfogadja a választások eredményét, ez a fajta konszolidáció megvalósult. De mégsem erre vágyunk, ennél valami többet vár a közvélemény, különben nem lenne elégedetlen.

2. Az erózió megelőzése. A másodikat az elsővel együtt a negatív konszolidációtípusok közé sorolja Schedler, hiszen itt is valamiféle visszaesés megakadályozásáról van szó. Ez esetben a demokratikus intézmények nem hirtelen, direkt módon tűnnek el, hanem erodálódnak; folyamatosan kiszorulnak a politikából a liberális demokrácia alapértékei, és szinte észrevehetetlenül romlik a demokrácia minősége. Ennek az eróziónak a megakadályozása a konszolidáció. Ez a folyamat már ismerősebb lehet az elmúlt öt évből, és bár az erózió mértékéről lehet vitázni, azt nem mondhatjuk, hogy tökéletesen konszolidált lett volna a 2010 előtti rendszer, és azt sem, hogy a jelenlegi biztosan nem fog tovább erodálódni. Ez a típusú konszolidáció tehát hiányzik a magyar politikai rendszerből. De tényleg erre a konszolidációra vágynak oly sokan a politikai árkok két oldalán? Aligha, még akkor sem, ha a liberális oldalon vannak néhányan, akik elsősorban ezt a konszolidációt igénylik.

3. Pozitív konszolidáció. Schedler többi kategóriája erősen eltér az első kettőtől. Míg ugyanis az előbbi két esetben valamilyen visszaesés megakadályozásáról van szó, a másik három konszolidációfajta a már létrejött demokratikus rendszer minőségének javítását veszi célba, ezért a pozitív konszolidációtípusok közé tartozik. Ezek közül az első a demokrácia „befejezése”. A demokratikus átmenet ugyanis nem ér véget az alapvető intézmények létrehozásával, hanem azokat fejleszteni kell, hogy minél inkább „bejáratódjon” a liberális demokrácia gépezete. Ennek része lehet az államépítés és a jogrend átalakítása. A konszolidáció folyamata ez esetben a választási demokráciából a liberális demokráciába vezet. Magyarországon ebben az értelemben vett konszolidáció körül alakult ki talán a legélesebb vita, mivel az ellenzék szerint a jelenlegi rendszer antidemokratikus, a kormánypártiak ellenben kifejezetten demokratikusnak, sőt, az eddiginél demokratikusabbnak mondják. Mindenesetre az látszik, hogy az Orbán-rendszer még egyáltalán nem szilárdult meg, a legtöbb intézményt még bizonyos mértékű bizonytalanság lengi körül. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, évekre van szükség, hiszen még a rendszerváltás intézményeit is alig szokták meg az állampolgárok, mikor jött az „új rendszerváltás”. Tehát az intézményrendszer megszilárdulása értelmében vett konszolidációra is még jócskán várni kell, és ehhez jó néhány próbát ki is kell állniuk a jelenlegi intézményeknek. Ám a helyzetet bonyolítja, a politikai vitákat pedig intenzívebbé teszi az, hogy a demokrácia minőségének javítását a kormányzó jobboldal nem a demokrácia liberális demokrácia irányába történő elmélyítéseként gondolja el. E miatt a másik két pozitív konszolidációtípusról (a demokrácia megszervezése, demokrácia elmélyítése) Magyarországra vonatkozóan nemigen beszélhetünk, hiszen Schedlernél a demokrácia javítása, sikeres fejlesztése liberális demokráciába vezet.

Magyarország konszolidációs mintája 

De tényleg ezekről a politikatudományban ismert fogalmakról van szó ma Magyarországon, amikor konszolidációt követelnek a politikai oldalak? Részben igen, és főleg az a liberális oldal, mely a kilencvenes évekből nyeri ideológiai támaszát, mintha utalna is ezekre a kategóriákra, de a közvélemény széles rétege nem csak ezekhez társít valamilyen pozitív tartalmat. Márpedig − ahogy azt rögtön az írás elején leszögeztem − konszolidációra szinte a teljes magyar társadalom vágyik. Akkor mi is lenne ez a vágyott konszolidáció? 

A válasz megtalálásához a sokszor figyelmen kívül hagyott történelmet kell segítségül hívnunk. A magyar történelemben van egy korszak, amelyet a konszolidáció elnevezéssel illet a történettudomány. Ha az ember beüti a konszolidáció szót egy internetes keresőbe, az idegen szavak szótára mellett azonnal feltűnnek a találatok között a Bethlen-korszakról készült összefoglalók. A bethleni konszolidáció egy olyan ritka időszaka a XX. század magyar történelmének, amelyet szinte mindenki pozitívnak tart. Különbségek persze vannak a lelkesedés mértékében: a konzervatívabb érzelműek nyilvánvalóan jobbnak ítélik meg Bethlen munkásságát, míg a baloldaliak csak az egyébként negatívnak ítélt Horthy-korszak jobbik arcának tartják. Összességében azonban így is a XX. század talán legpozitívabbnak ítélt korszaka ez Magyarországon.

Vajon a bethleni konszolidáció elemei megvalósíthatók-e a mai Magyarországon? Reális elvárás-e az, hogy akármilyen kormány ismételje meg a bethleni produktumot? A válasz: egyáltalán nem. Van ugyanis három olyan kulcsfontosságú eleme a bethleni konszolidációnak, amelyek ma nincsenek jelen, vagy egyenesen megvalósíthatatlanok. 

(1) A húszas évek konszolidációjához szükség volt arra, hogy a megelőző évtized kaotikus eseményekkel legyen terhelt: világháború, forradalmak, politikai instabilitás, gazdasági visszaesés, Trianon és még lehetne sorolni. Ebben a káoszban egy kis nyugalom megteremtése is nevezhető konszolidációnak. Márpedig a mai Magyarországon ilyen káosz nincs, és jó ideje nem is volt. Volt ugyan a második Gyurcsány-kormány alatt egy komolyabb politikai válság, aztán egy Magyarországot rosszul érintő gazdasági válság, de mértékében egyik sem volt akkora, hogy egy kis nyugalom megteremtése (ami az Orbán-kormányok alatt gyakorlatilag megtörtént) konszolidációnak legyen nevezhető. Jelenleg ebből a szempontból a konszolidáció léce magasabban van, mint volt 1921-ben, és ezt igen nehéz megugrani bármilyen kormánynak, különös egy olyannak, amelyik gyökeres változtatásokra törekszik a politikai rendszerben.

(2) Az általános nyugalom megteremtésének mindig fontos eleme a gazdasági konszolidáció, azaz az életszínvonal emelése. Ezt a húszas években sikerült megvalósítani Magyarországon, de lehetséges-e ma hasonlót elvárni a magyar vezetéstől? Bár a magyar kormány rendkívül büszke a gazdaság helyes pályára állítására, a Bethlen-korszakban a növekedés jóval nagyobb volt: 1920 és 1929 között negyven százalékot nőtt a magyar GDP (igaz, ezt követően a nemzetközi gazdasági válság újra előhozta a gazdasági problémákat), míg az Orbán kormány 2009-hez képest eddig csupán hat százalékkal növelte a bruttó hazai terméket. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy hiába javulnak bizonyos gazdasági körülmények, az állampolgároknak a globális média miatt könnyebb összehasonlítani körülményeiket Nyugat-Európáéval, ahová az Európai Unió miatt könnyebben költözhetnek, mint tehették azt a két világháború között. A konszolidáció léce tehát ebből a szempontból is nagyon magasra került, gyakorlatilag lehetetlen ezeknek az elvárásoknak megfelelni bármilyen magyar kormánynak, hiszen az egyre távolodó Nyugat-Európa lenne a mérce, ahol a szerencsésebb történelmi folyamatok miatt jobb a kiinduló helyzet. 

(3) A bethleni konszolidációnak van még egy olyan eleme, amelyik szintén hozzájárult ahhoz a nyugalomhoz (vagy a nyugalom azon percepciójához), mely kulcsfontosságú része a korszakról alkotott pozitív képnek: ez pedig a politikai rendszer. Egy korlátozott demokrácia, ahol a győztes kiléte előre biztos, ahol bizonyos álláspontok előre ki vannak zárva a közéleti vitákból, békét és nyugalmat sugároz, hiszen nincsenek igazán heves viták. Távolról nézve úgy is tűnhet, hogy a politikusok nem esnek minden adandó alkalommal egymásnak, és az ország jobbításáért dolgoznak. Ez nem volt természetesen teljesen igaz. Több lényegi kérdésben azért mutatkozott valamiféle konszenzus, mert a politikai rendszer korlátozottan demokratikus jellege ezekről a kérdésekről nem engedett vitát. Aki nem értett egyet a „konszenzusos” válaszokkal, az a politikai rendszeren kívül rekedt. Még a politikai rendszeren belül működő erők között is előfordulhattak élesebb pengeváltások, de ezek, összehasonlítva az I. világháborút követő magyar közélettel, kifejezetten békésnek tűnnek. A politikai viták végkimenetele megjósolható volt, a politikai erőviszonyok kiismerhetővé váltak, így nézeteltérések ide vagy oda, ki lehetett igazodni a politikán, és ez, különösen az utókor számára, nyugalmat sugároz; és a rövidéletű demokratikus kísérlet meg a Tanácsköztársaság káosza után volt is igény egy effajta nyugalmat biztosító politikai berendezkedésre.

A konszolidáció lehetetlensége

A mai Magyarországon is gyakori igény, hogy az egymással viaskodó politikusok végre egyezzenek ki és dolgozzanak együtt az ország jobbításáért. Ezt az igényt bizonyos mértékben az Orbán-kormány is megpróbálja kiszolgálni, de teljesen nem tudja. A heves politikai viták kiiktatása ugyanis elképzelhetetlen működő demokráciákban; az egymással élesen ellentétes álláspontok ütköztetése szerves része a demokratikus döntéshozatalnak. A nyugalom és a demokrácia együtt gyakorlatilag megvalósíthatatlanok. Éppen ezért a demokratikus konszolidáció, amelyről Schedler is beszélt, és az a konszolidáció, amelyre sok magyar (és egyébként sok külföldi is) vágyik, nem valósítható meg egyszerre, sőt, az egyik megvalósítása kizárja a másikat, így a mindenkori kormány előtt egy megugorhatatlan léc áll.

Magyarországon a baloldali-liberális oldal hosszú ideig törekedett arra, hogy a demokratikus konszolidációt valósítsa meg, a Nyugat és az értelmiség igényeinek megfelelően. Ebben nem járt − teljes − sikerrel, hiszen egy igazán konszolidált rendszert nem lehetett volna egy „fülkeforradalommal” alaposan átalakítani. Természetesen voltak sikeres elemei a demokratikus konszolidációnak, sok demokratikus intézmény, így a választások és az Országgyűlés nem tűnik kiiktathatónak a magyar politikai rendszerből, de sok, konszolidáltnak tűnő intézményt vagy eltörölt, vagy alapvetően átalakított a kormány az elmúlt bő öt évben, és a legtöbb átalakítás nem a liberális demokrácia nyugati modelljéhez való igazodás jegyében történt. Éppen ellenkezőleg, ez a modell a kormány szerint több helyen hibás, ezért ki kell javítani, és mivel komolyabb ellenállás nélkül sikerült az intézményeket átalakítani, a demokratikus konszolidáció nem tekinthető sikeresnek.

A (részleges) kudarc egyik fő oka, hogy kevéssé voltak tekintettel arra, hogy Magyarországon nemcsak a liberális demokráciának nincs történelmi előképe, de nincs ilyen minta a demokratikus konszolidációra sem. Éppen ezért a választók, amikor konszolidációra vágynak, leginkább arra az „illiberális” konszolidációra gondolnak, amelyre a magyar történelemben volt példa. A demokratikus konszolidáció kísérlete így részben „félreértéseken” alapult, ezért nem is lehetett sikeres. Ahhoz, hogy működjön, igényt kellett volna teremteni rá, azaz a demokratikus nevelésre kellett volna hangsúlyt fektetni. Erről azonban, csakúgy, mint a történelem fontosságáról, sokan elfeledkeztek a kilencvenes évek demokratikus eufóriájában.

A jelenlegi kormánypárt szinte egyetlen jellegzetessége, mely egész fennállása során megmaradt, az éles antikommunizmus. Ennek megfelelően a Fidesz a demokratikus konszolidáció alapvető mozzanatának tartotta azt, hogy a korábbi, antidemokratikus rendszer írmagját is eltüntesse az új rendszerből. Kövér László egyenesen úgy fogalmazott 2002-ben, hogy „konszolidáció akkor lesz az országban, ha valamennyien elfogynak, akiknek nincs helyük a demokratikus közéletben.” Mivel a modern politikatudomány leginkább intézményi megközelítést alkalmaz, és a személyek jelentőségével kevésbé foglalkozik, a konszolidációs elméletekben nem kap hangsúlyt ez az elem, és a magyar liberális oldal ennek megfelelően kifejezetten ellenezte a személyek eltávolításával járó konszolidációt. Hogy a kormányoldalon mennyire fontosak ma is az antikommunizmus nevében és a rendszer konszolidációja érdekében végrehajtott személycserék, azt jól mutatja Szalay-Bobrovniczky Kristóf nyilatkozata a „posztkommunista elit hegemóniájának csökkentéséről.”

Ez a fajta konszolidáció, mely a régi elit pozícióinak megnyirbálását és az új elit pozícióinak biztosítását helyezi a középpontba, a liberálisok számára mindig is radikálisnak, konfliktusgerjesztőnek tűnt, és ezért a valódi konszolidáció akadályának tekintették. A kormánypártok azonban harcként fogják fel a rendszer (jelenleg a NER) konszolidációját, éppen ezért sokáig nem is lehetett használni a nyugalommal azonosított szót kormányberkekben. A második választási siker után úgy tűnt, hogy a konszolidáció részükről szükségesnek ítélt konfliktusos szakasza után jöhet a rendszer hosszú távú fennmaradását garantáló intézkedések sora, amelyet Orbán Viktor maga nevezett konszolidációnak. Ennek részeként bethleni elemeket sorolt fel a kormányfő: javuló életkörülmények, kiszámíthatóbb politika, nemzeti öntudat helyreállítása. Bizonyos értelemben nem meglepő ez, hiszen már 2001-ben a bethleni konszolidációt dicsérte, annak legfontosabb eredményeként pedig a stabilitást, a szélsőségek hiányát (mai megfelelője: a két szélsőség között kiemelkedő centrális erőtér) és a nyugalmat emelte ki. Úgy tűnik tehát, hogy a magyar történelemből jól ismert bethleni konszolidációt ‒ sok választó igényeinek megfelelően ‒ több szempontból is meg akarja ismételni a kormány, és ez a törekvés visszavezethető egészen az ezredfordulóig (2004-ben folyt is egy vita a Bethlen-Orbán párhuzamról).

A demokratikus konszolidáció kudarca nem jelenti azt, hogy a Bethlentől tanult konszolidáció ma kívánatos és megvalósítható lenne. Ahogy azt fentebb kifejtettem, a jelenlegi magyarországi helyzet lehetetlenné teszi a bethleni politika több kulcselemének kivitelezését, ráadásul a Nyugat és az értelmiség egy jelentős része a demokratikus konszolidációt igényli, és az ő ellenállásukkal szemben nagyon nehéz sikeres politikát csinálni a globalizáció jellemezte XXI. század Magyarországán. Egy-egy aspektusból lehet konszolidálni a jelenlegi berendezkedést, akár lehet ez egy hosszútávon fennmaradó rendszer is, de a konszolidáció fogalmához társított összes elvárást egyszerre képtelenség teljesíteni. Így hiába várunk arra, hogy egyszer csak elérkezik a konszolidált Magyarország. Ezért igazuk van azoknak, akik szerint az Orbán-rendszer konszolidálhatatlan; de ez nem jelenti azt, hogy intézményei ne válhatnának elfogadottakká, és azok ne működhetnének bizonyos körülmények között jól.