Ben H. Winters: Végső ígéretek

„Kelet-közép-európaiként nem egyszerű azonosulni az ilyen kendőzetlenül átlagamerikai történetek karaktereivel. A rendíthetetlen nyomozó felénk nem épült be ennyire szervesen a folklórba (ahogy a hasonlóan elszánt postás sem), soha nem éreztük azt, hogy mi vagyunk a világ leghatalmasabb országa, nincsenek hippikommunáink, egyedül a szélsőjobbos »patriotizmus« és a háttérhatalmas összeesküvés-elméletek lehetnek ismerősek, ideális esetben persze csak a Chemtrail rajongói klub tagjai által szemlézett posztokból és kommentekből. Az emberi vonal viszont ugyanaz, személyes szinten mi is hasonlóan reagálnánk és cselekednénk, mint a regény karakterei (közül sokan), és ezt Winters váratlanul jól képes átadni az olvasónak.

Az ehhez hasonló történetek szinte kiabálnak a tanulságkeresés, filozófiai elmélkedés után. Nyilván Winters sem hagy ki egy ilyen lehetőséget, Palace és a többiek azért időnként elgondolkodnak az emberiség és a világ nagy kérdésein, vagy éppen cinikus megjegyzésekkel fejezik ki véleményüket. Nagy előnye viszont a Végső ígéreteknek, hogy nincs úgy túltolva a moralizálás, mint a magyar közoktatás lassan közmondásossá váló biciklije, kínos közhelyhalmaz helyett jól elhelyezett, életszerű gondolatokat és kellemesen fanyar humort kapunk.

Vannak olyan szerzők, akik nem akarnak műfajmegújtók lenni, ellenben ügyesen válogatják össze és használják az elmesélni kívánt történetükhöz a megfelelő eszközöket. Winters is ilyen, Az utolsó nyomozó-trilógia teljesen jól összerakott, szórakoztató és a preapokaliptikus díszlethez képest egészen könnyed történet, legalábbis az első két kötet alapján. Ha minden igaz, idén érkezik a befejező rész is, kíváncsian várom, hogy melyik lehetséges végkifejletet választja a szerző - esetleg meg tud-e lepni egyszer úgy igazán.”