Díjeső után köpönyeg – Ann Leckie: Mellékes háború

„Ann Leckie tudta, mik voltak az első kötet hiányosságai és igyekezett kiküszöbölni őket. Végre többet kapunk Breq magányából, miután közös tudata megszűnt létezni és csonkán éli az életét. Ezzel együtt pedig azt is látjuk, hogy egyenesen kénytelen elszigetelődni a körülötte lévőktől, mivel kapitányként nem teheti meg, hogy a legénységgel próbáljon meg normális, hétköznapi kapcsolatokat kialakítani. Ennek ellenére mégis folyamatosan tanulmányozza a saját és katonái pszichéjét, a beszélgetésekben kimutatott reakciókat, ezáltal igyekezve jobb vezetővé válni és egyfajta jól működő hivatalos viszonyt kialakítani az alárendeltekkel. De ettől vajon lesz-e valódi személyisége?

Ami ellenben megdöbbentő, hogy teljes egészében hiányoznak a regényből mindazok a pozitívumok, amik az első részben megvoltak. Semmi nyoma alapos kidolgozottságnak, ehelyett egy borzasztóan túlírt könyvet kapunk, amiben nincs olyan párbeszéd, amely zavartalanul, pszicho-áskálódás nélkül zajlana le. Emellett a világ is elég szépen borul egy kicsit, számomra totálisan érthetetlen, hogy egy olyan hatékony hódító hadseregben, mint a radchaai (amely faj ráadásképp annyira civilizált, hogy kidolgozta magából a nemeket is és a »civilizált« szavuk a saját népük neve), miért képtelen normálisan működni a parancsuralmi hierarchia. Lépten-nyomon megkerüli és megkérdőjelezi mindenki a felettesét, legtöbbször persze Breq-et. Emellett borzasztó nagy hiba, hogy az első részt érdekessé tevő genderkérdés szintén olyannyira túlírt, hogy kis híján önmaga paródiájává válik. (Gondolok itt például a péniszekből font nyakláncokra. Igen, tényleg.) Ha pedig mindez nem lenne elég, a cselekmény is abszolút érdektelen, egy marginális helyszínen járunk, ahol marginális politikai machinációk zajlanak mindenféle idióta nevű fajok közt (van egy »rrrrrr« nevű faj, de hogy miért?), ráadásul az egész piszok messze van az első kötetben kibontakozó háború fősodrától.”