A mentor, a palánta és a lóvé

„BODNÁR ZOLTÁN szövegét néhány passzus után már úgy olvastam, mint egy irodalomban utazó tehetség pályázatát. A szerzőnek kétségkívül van némi írói vénája, talán elegendő ahhoz, hogy felvételt nyerjen az Íróakadémiába.

Ahol aztán mentoraitól jó néhány dolgot megtanulhatna.

Például azt, hogy ha ténynovellát ír, és műve főszereplőjéül – tegyük fel – egy írót választ, akkor alaposabban kellene ismernie annak életművét, nem pedig hallomásból és a világhálón leghamarább fölbukkanó interjúkból. Az életmű alapos ismerete mellett a szakmai recepció vizsgálata is szükségeltetik, nem nehéz egy Wikipédia-szócikk alatti linkre kattintva megtalálni az írói oldalon található, vonatkozó gyűjteményt. Nemkülönben szükségeltetik a főhős életének alapos ismerete, melyet több nézőpontból is meg kell vizsgálni, nem csak néhány elfogult támadó nyilatkozataiból, főképp, ha több mint két évtizedes tevékenységről van szó.

(...)

Most pedig töredelmesen bevallom, miért válaszoltam Bodnár Zoltán írására, holott, ha észrevették, én nem nagyon vágtam vissza a támadások tucatjaira, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy túlpolitizált, személyeskedő irományok megválaszolására felesleges pazarolni az időt, felesleges koncepciós perekbe bocsátkozni, olyan ítélőszékre menni, ahol előbb kivégzik az embert, majd elhangzik az ítélet, aztán a vád.
Azért válaszoltam, mert

MÉLYSÉGESEN EGYETÉRTEK Bodnár Zoltán pályaművének utolsó mondatával,

mely így hangzik:

»Legyen hát szokássá, legyen divat, cool és trendi, hogy az irodalomszerető emberek, vállalkozók adományaikkal, szponzorációval támogatják a fiatal magyar írók szervezeteit, hogy ne kelljen sorban állniuk Orbán János Dénes pénzosztó kasszájánál.«

ÁMEN! Fölszólítom hát Bodnár Zoltán urat, mint ötletgazdát, hogy járjon elöl a jó példával. Bizonyítsa be, hogy ez tényleg nem egy ellenzéki pártaktivista kötelező frázisa, nem üres kortesbeszéd, tegyen tanúságot arról, hogy tényleg a szívén, és nem csak a száján viseli a fiatal magyar irodalom sorsát.
Az írása alatt álló életrajzból idézek:

»1995 és 98 között a Magyar Nemzeti Bank alelnöke. Dolgozott az Eximbank, a CIB Bank, az NA Rt. vezérigazgatójaként. Tagja volt több hazai és nemzetközi gazdasági társaság igazgatóságának, felügyelő bizottságának. Kortárs képzőművészeti gyűjteményét a tíz legfontosabb hazai gyűjtemény között tartják számon.«

Az itt fölsorolt funkciók, mint tudjuk, igen tisztes jövedelemmel járnak. Egy képzőművészeti gyűjtemény értéke sem pár fillér. Bodnár úrnak feltehetőleg futja arra (ha már ilyen szenvedélyesen érdekli a fiatal magyar irodalom ügye), hogy

fölajánljon egy csinos összeget, melyet megfelez a két fiatal írószervezet között.

Amennyiben ezt megteszi, én is fölajánlom jóval szerényebb gyűjteményem egy muzeális darabját, egy 1943-as évjáratú svájci, EWC márkájú aranyórát, melyet valamely aukción értékesíthetünk, és az összeget megfelezzük a FISz meg a JAK között, vagy alkotói ösztöndíjként fölajánljuk egy fiatal írónak.

Én bizonyos vagyok benne, hogy Bodnár úr a napokban egy gáláns adománnyal írja be nevét a magyar irodalom történetébe, Hatvany Lajos mellé.

És egyúttal az is bebizonyosodik, hogy ki hogyan ért a pénzforrások fakasztásához. Időnként csupán egy írói performansz kérdése. Lehet majd ilyeneket is tanulni az Akadémián.”