Nem ott vannak a törésvonalak, ahol az épített falak

„A nők és férfiak társadalmi egyenlőségéről eltérő nyelveken beszélünk. Mert van, akinek ez »demokratikus alapérték«. Más azt állapítja meg: »a női jogok emberi jogok«. Vagy azt: »a férfinak és a nőnek más a feladata az életben«. De vannak, akik elnyomásról beszélnek, vagy éppen »egyházam álláspontjáról«, »pártom álláspontjáról« és így tovább. Éppen a tökéletesen különböző megközelítések miatt nagy kihívás erről a kérdésről beszélni, a másikat meghallgatni, megérteni. (...)

A párbeszéd – ha beengedem – rákényszerít, hogy komolyan vegyem a másik ember félelmeit velem és a nézetrendszeremmel kapcsolatban. Segít, hogy megértsem azt a keretet, amelyen keresztül ő ragadja meg a világot és a társadalmi problémákat. Rákényszerít, hogy érveimet megpróbáljam pontosabban megfogalmazni, vagy máshogyan, mint ahogy azok értik, akikkel amúgy is közös univerzumban létezem. És az elmúlt csaknem két év fórumainak tapasztalata szerint ez a hozzáállás lehet az, ami segít abban, hogy olyanok is komolyan vegyék egymást és egymás gondolatait, akik korábban esetleg elképzelhetetlennek tartották, hogy »baloldalival«, »feministával«, »konzervatívval« egyáltalán szóba álljanak, azon az alapon, hogy nehogy a másik fél csapból is folyó(nak észlelt) eszméinek adjanak teret.

Egy magát konzervatívnak valló ismerősöm a közelmúltban egy vitában kiállt amellett, hogy a lányok legyenek lányosak, a fiúk fiúsak (ez, ugye, egy olyan mondat, amitől mi, feministák rögtön a falnak megyünk). Kifejtette, hogy szerinte eleve létezik ilyen, és hogy ő akkor érti, hogy ő esszencialista vagy mi, de ez szinte már hitvita, és ennek a jelek szerint sosem lesz vége. Én mégis azt gondolom, hogy ha túl tudunk lépni a másik olyan mondatain, amikre nyomógombszerűen indulnak be az indulataink és az ellenérveink, ha egyet hátra tudunk lépni, akkor van esély arra, hogy meghalljuk egymást, hogy kilépjünk a mi és ők dichotómiákból.”