„Az eljárások elhúzódása miatt a bíróságokat az utóbbi időben sok kritika érte mind a társadalom, mind a politika részéről.
Tudomásom szerint az időszerűséget illetően Európában nem állunk rosszul, az ügyek nagy többsége egy éven belül jogerősen befejeződik. Ezek azonban általában olyan ügyek, amelyeknek nincs különösebb hírértéke. Az elhúzódással kapcsolatos kritikák azoknak az ügyeknek a kapcsán merülnek fel, amelyek az ügy tárgya vagy elkövetőjének személye miatt a közvélemény különös érdeklődésére tartanak számot. Elég egy ilyen ügy megismétlése vagy több évig tartó tárgyalása, a közvélemény általánosít, és emiatt az ítélkezés lassúságáról beszél. A társadalom által nem, legfeljebb az ügy résztvevői vagy a szakemberek egy része előtt ismert tények ezzel szemben árnyaltabb valóságot rejtenek, vagy éppen azt, hogy a per elhúzódásában a bíróság vétlen. Példaként említem meg a »romagyilkosságokként« elhíresült ügyet, amely első fokon azért tartott évekig, mert a bíróság nemcsak ténybizonyítást folytatott le, de éppen a megalapozottságra törekedve »érvényességi« bizonyítást is. Ez azt jelenti, hogy nyomozati hibákat és mulasztásokat kiküszöbölve arra folytatott igen aprólékos vizsgálatot, hogy egyes nyomozati cselekményekre, illetve tárgyi bizonyítási eszközök büntetőeljárásban történt felhasználására a törvénynek megfelelően került-e sor. Ugyanakkor önkritikusan hozzá kell tennem, hogy jóllehet ritkán, de akad még arra példa, hogy az egyszerű ténybeli és jogi megítélésű garázdaság jogerős befejezéséig is három esztendő telik el. Ez elfogadhatatlan.
Mi a véleménye arról, hogy Németh Szilárd, a Fidesz alelnöke a Hagyó-ügy és a Vörösiszap-per elsőfokú ítélete után súlyos kritikát fogalmazott meg a bíróságokkal szemben?
Az igazságszolgáltatás mindig is az érdeklődés középpontjában állt. Ezért nem szabad neheztelni akkor, ha a bíróságok döntéseit véleményezik vagy kritizálják. A hír szent, a vélemény szabad. Ez az újságírói etikára vonatkozó alapelv mindig örök érvényű igazság marad. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról, hogy lényegesen nagyobb súlya és más hatása van a társadalomban annak, ha olyan valaki szólal meg, aki nem egyszerűen véleményt közöl, de önmaga véleményformáló helyzetben is van. Hangsúlyozom, hogy a vélemény és a bírálat természetes, de a szomszédos államhatalmi ágak részéről önmérsékletet kellene tanúsítani. (...)