Kémregény csavarral: Dave Hutchinson furcsa Európája

A tavalyi év fejleményeinek következtében manapság nem is annyira elképzelhetetlen, hogy a közeljövőben szétesik majd az Európai Unió. Nincs egyetértés, folyamatosak a viták, a határok pedig részben már újraépültek a migrációs hullám nyomán. Dave Hutchinson regényeiben egy olyan világba kalauzol el minket, ahol mindez már a múlt: Európa térképe annyira szétszabdalt, mint utoljára talán a középkorban volt.

A közeli jövőben járunk, egy olyan Európában, ahol egy pusztító influenzajárvány után szétesett az EU és visszatért a határok Európája: napról napra újabb és újabb miniállamok születnek a kontinensen, például államnak nyilvánítja magát a kontinenst Portugáliától Oroszországig átszelő vasútvonal is. Pár nagyobb ország részben egyben maradt, de már abból is láthatjuk, hogy milyen a helyzet, hogy az Eurovíziós Dalfesztiválra több száz nevező állam van. A hidegháború utáni rövid békeidőszak után újra elképesztő kereslet van tehát a kémkedésre.

Ebből a szituációból indult ki Dave Hutchinson a trilógiát nyitó Europe in Autumn-nél és a nem folytatásnak, hanem inkább spin-offnak vagy sidequelnek tekinthető Europe at Midnightnál is. Mindkét történet kémtörténet, amelyekben egyszerre érhető tetten egy jó adag John le Carré, egy kicsit kevesebb James Bond és valami furcsa indoknál fogva egy csipet Thomas Pyncheon is. Utóbbitól A 49-es tétel kiáltása juthat eszünbe, főleg az atmoszféra és egyes témák miatt, illetve azért, mert gyakran fogalmunk sincs, hogy éppen mi történik.

A szakács, aki bejött a hidegről

Az első regényben Rudit követjük, aki a történet kezdetén szakács egy krakkói étteremben, majd hamarosan egy olyan nemzetközi kém- és postaszervezet tagja lesz, amely embereket, leveleket és csomagokat csempész át az ezernyi határon. A regény a fülszövegben vázolt világ után  igazából  azzal fogott meg, hogy az első jelenetben érkezik egy csapat magyar oligarcha Rudi munkahelyére és gyakorlatilag szétveri az éttermet. Rögtön éreztem valami kötődést a regénnyel, ami egyébként valahogy végig mélyen közép-európai tud maradni, annak ellenére, hogy brit szerző munkája.

Visszatérve: Rudi tehát kémnek tanul, fokozatosan bontakozik ki előttünk fejlődése az egymást követő, (látszólag) csak lazán kapcsolódó novellákban. Hutchinson gyakran él azzal az eszközzel, hogy főhősünket csak egy-egy történet közepén, vagy akár végén hozza be a színre, vagy csak közben leplezi le, hogy az eddig más néven emlegetett szereplő most éppen Rudit takarja. Ez egyébként izgalmas is tud lenni, egy idő után azonban nyilvánvalóan egyrészről kiszámítható, másrészről állandóan kihúzza az olvasó lába alól a talajt. És akkor most spoileresen arról, hogy miért írtam fent, hogy látszólag, és hogy miért voltam annyira mérges Hutchinsonra, hogy a tervezett négy helyett csak három csillagot adtam a könyvre Molyon.

Innentől spoileresek leszünk! Eddig úgy tűnhet, hogy egy egyszerű near-future kémregényről van szó, és a szerző szinte az utolsó oldalakig vár azzal, hogy elárulja, mi is a lényeg. Tényleg az utolsó pillanatban, amikor már semmi nagyon extrára nem számítana az ember, kiderül, hogy az egész eddig történések mögött az áll, hogy egy brit térképészcsalád a XIX. században kitalált egy teljes országot, amit olyan alaposan kidolgoztak, hogy elkezdett létezni. Több tízmillió ember él itt, és nagy részük átjönne Európába. Ez volt a titok, amit Rudi tudtán kívül végig kajtatott a regényben. Éééééés vége. Ennyi a történet. Eddig voltunk spoileresek.

Európa éjfélkor

„Sosem akartam trilógiát írni” – írja Hutchinson blogján az Európa-sorozattal kapcsolatban. Akarta, nem akarta, most mégis ez történik. A második regény nem folytatás,. Nem Rudit követjük, és egyáltalán nem ott folytatódik, ahol az előző történet abbamaradt. Sem időben, sem helyileg. A Tor.com recenzense helyesen írta, hogy a Europe at Midnight lehetne a definíciója a „kiszámíthatatlan” szónak. Mégis, egészen szórakoztató olvasmány.

Ismét a titkosszolgálatok világában járunk, Európa több száz országa mögött-mellett-alatt-között azonban felsejlik egy új fenyegetés, egy olyasféle amit elsőre nem is akar elhinni senki. Olyan, amire Scully csak csóválná a fejét, bár ne UFO-król van szó. A túloldalról már régóta figyelik az öreg kontinenst, az ottani titkosszolgálatok viszont alig tudnak valamit erről a furcsa világról. A sorozat második könyve egy-egy embert követ mindkét oldalról, és ha őszinték akarunk lenni, azt kell mondjuk, hogy egyszerre érdekes és őrjítő a könyv.

Az előző könyv legvégéig tartogatott meglepetést bontja ki tulajdonképpen Hutchinson az első regénnyel kapcsolatban leírt technikákat alkalmazva. A szöveg maga rendkívül szórakoztató, a plot itt-ott homályos, ugyanakkor végső soron lekerekített, mégis: úgy érezzük, hogy sok minden maradt még kimondatlanul. Némileg zavaró azonban, hogy a szerző éppen csak megszerettet velünk egy-egy szettinget, egy maréknyi karaktert, hogy aztán fél perc alatt teljesen új helyre, új szituációba dobja át a főszereplőket és az olvasót: volt olyan pont, ahol én azért tovább elidőztem volna.

Összességében tehát eléggé kettős képet ad az Európa-trilógia eddigi két darabja. A felépített világ izgalmas, a szöveg szórakoztató, a karakterek működnek, mégis: néha teljesen ki tudja akasztani az embert, ami éppen történik. A folytatás Europe in Winter címmel érkezik, és Hutchinson azt ígéri, hogy mind az Autumn, mind a Midnight méltó befejezése lesz. Egyszerre. Várjuk.