Politikai analfabéták ricsajoznak

„Bármilyen nehézfejű is az ellenzék, bármilyen nagy gondot okoz nekik még édes anyanyelvünk megtanulása is, bármilyen torz a gondolkodásuk, végül csak megtalálták a leggyengébb láncszemet. Az oktatásügyet. Pedig próbálkoztak szerencsétlenek azelőtt mindennel. Sajtószabadsággal. Semmi visszhang. Egykulcsos áfával. Semmi visszhang. Korrupcióval. Semmi visszhang. Pakssal. Semmi visszhang. Stadionépítéssel. Semmi visszhang. Menekültválsággal. Annak nemhogy semmi visszhangja nem lett, de még jól bele is buktak, mint annak idején a rezsicsökkentés ócsárlásába.

A pedagógia viszont más terep. Ez a terep a magyarbálintok örököseinek egyszeriben nagyon alkalmassá vált a politikai utóvédharcokra. Ezen a terepen mindig találni egy bokrot, egy bozótot, egy betemetetlen lövészárkot, egy omladozó épületet, amely mögül bármikor könnyen oda lehet pörkölni a gyűlölt ellenségnek, ahonnan bármikor megindíthatják partizánakcióikat, amelyekre, valljuk be őszintén, az átszervezés, az új kezdeményezések bőven okot is szolgáltattak. Már az elnevezések is olyan szerencsétlenre sikeredtek, hogy kitűzhették őket harci lobogóikra. Gondoljunk csak bele: klikk, pöcs és így tovább. Mi más kellett ennek a cinikus társaságnak, akiknek semmi sem szent, és akik persze Hoffmann Rózsa vagy Czunyiné Bertalan Judit nevét is gátlástalanul gúny tárgyává tették, otromba rímekbe foglalták, szójátékot faragtak belőle. És a partizánakciókhoz egyre többen csatlakoztak minden hátsó gondolat nélkül is. Mert biztosan több lett a bürokrácia, a papírmunka, megjelent a szakfelügyelet réme, na és persze a krétahiány. Bármely demagóg megszólal ebben a témában, tört magyarságával a krétahiányt biztosan felveti, úgyhogy az ember időnként már a százmillió évvel ezelőtti krétakorban kezdi érezni magát.”