Pressman már az amerikaiaknak is irtó ciki volt: a lehetséges utódja mindent helyreállítana
„Az amerikai nép nevében bocsánatot kérek ezért a viselkedésért” – mondta Bryan E. Leib.
Igaz, az öntudatra ébredéssel, az érzelmi intelligencia fejlesztésével az emberek manipulálhatósága csökken. Annak idején az urak sem örültek, mikor a jobbágyok megtanultak írni. Interjú.
„– Sírva vigadás nincs?
– Nincs. Amikor elmentünk a lányokkal ünnepelni, láttam a szerbek arcán, hogy őszintén örülnek a sikerüknek (a férficsapat Európa-bajnok lett). Ez a nagy különbség. Tudták, hogy ekkora teljesítmény mögött mekkora munka van. Hogy a magyarok is örültek, természetes, mert hát nyert a csapat, ami kifejezetten jót tesz a nemzeti öntudatnak.
– Jó, ha erős a nemzeti öntudat?
– Az a jó, ha rugalmas. Így lehet villámgyorsan reagálni, ami sikerélményt eredményez és erőssé teszi az öntudatot. Váratlan szituációkban a merev öntudat recscsen. Olyan, mint az acél meg az öntött vas. Ha az öntött vasra hirtelen ráengedünk valamit, törni fog. A törés kudarc és rengeteg feszültség. Az acél hajlik. A személyiséget csak úgy lehet acélossá tenni, ha érzelmi szempontból is meg van csiszolva. Rációból jók vagyunk, van sok Nobel-díjasunk, de hogy képesek legyünk mosolyogni és az életet élvezni, azt nem tudjuk.
– Megtanítható ez egy egész társadalomnak?
– A mindenkori politikai hatalomnak kéne eldöntenie, hogy a mentálhigiénét már óvodáskortól tanítsa. Ha a gyerekek tudnák, hogy az emberi élet azt jelenti, hogy bármiről nyugodtan tudjunk beszélni, más lenne a helyzet. Kialakulna az öntisztelet és rugalmasság. Igaz, az öntudatra ébredéssel, az érzelmi intelligencia fejlesztésével az emberek manipulálhatósága csökken. Annak idején az urak sem örültek, mikor a jobbágyok megtanultak írni.
– Tehát az érzelmi intelligencia fejlesztése egyetlen politikai erőnek sem fog az érdekében állni.
– Nem, de mindig kialakulhatnak alulról jövő kezdeményezések. Egyre több ember ismeri fel, hogy ha racionális szempontból fejleszti magát, az nem fogja meghozni a belső békéjét, csak tüneti kezelést eredményez. A racionalitást tekintve egyébként is túl vagyunk biztosítva, rengeteg törvényt és szabályt hozunk. A felelősséget meg hárítjuk, nehogy valami történjen, ami a köreinket bántja. Nehogy nekünk kelljen döntést hozni, inkább sok embertől megkérdezzük. Ezért van az, hogy bizonyos sportokban, kulcsfontosságú helyzetekben, a döntőknél rendre elbukunk. Ez a felelősségtől való menekülés. Félnek a játékosok, hogy mit fog szólni a társadalom, ha másképpen suhintják meg a labdát. Na, erre hívtam fel a lányok figyelmét.”