Még egyszer a WFA-vitáról

„Először: elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a WFA-döntése közönséges lobbi eredménye, amit a »faji kérdés« miatti kínos érzékenységre tekintettel hoztak meg a szervezők, hiszen a jelenkori Egyesült Államokban kevés dehonesztálóbb dolog képzelhető el, mint a fajgyűlölettel való bármily távoli kapcsolódás. Lovecraftnak a fantasztikumban letett eredményei, befolyása bőven indokolnák, hogy ő legyen a díj alakja.

Másodszor: maximálisan egyetértek Joshival abban, hogy a díj Lovecraftnak mint írónak, nem mint rasszista gondolkodónak állít emléket. Műveinek – és egyáltalán gondolatvilágának – nem a rasszizmus a fő alkotóeleme: aki beleolvasott akár csak a Szukits-féle összkiadás első kötetének bevezetőjébe – sőt: pusztán ráguglizik Lovecraft nevére –, pontosan tudhatja, hogy Lovecraft ihletője az a bizonyos »kozmikus rettenet« volt, az ember dermesztő idegensége és elveszettsége a számára teljesen közömbös, végeláthatatlan világegyetemben. Igen, vannak rasszista jegyek Lovecraft írásaiban, de mérhetetlen dőreség lenne a rasszizmust ezek gondolati magvaként bemutatni. Mindenesetre ha már itt tartunk, vessünk egy pillantást arra, milyen formában jelenik meg a rasszizmus Lovecraft fikciós írásaiban! (És ennyivel most érjétek be, Lovecraft rasszizmusának átfogóbb ismerete mélyebb kutatómunkát igényelne, egyszer talán arról is lesz bejegyzés.) (…)

Félreértés ne essék, érthető dolog, ha Lovecraft rasszizmusa miatt felháborodnak. Egy olyan ország polgáraiként, amelynek északi szomszédja jogrendszerének alapdokumentuma kollektíve bűnösnek minősíti a területén élő nemzettársainkat, nem halunk bele egy kis empátiába. Ez a belátás azonban nem teszi semmissé Lovecraftnak a fantasztikum terén gyakorolt óriási jelentőségét. Lovecraft személyes rasszizmusát követői semlegesítették azáltal, hogy rémtörténet-irodalom szempontjából értékes, inspiráló gondolatait továbbvitték, a többit pedig meghagyták a múltnak. Mivel ez megtörtént, Lovecraftot a róla elnevezett díjjal együtt békén kellene hagyni ahelyett, hogy feltűnési viszketegségben szenvedő társadalmi igazságosság-harcosok rugdossák a holttestét. A WFC minden bizonnyal talál jelöltet Lovecraft helyére. De bárki vagy bármi is legyen (az egyik ötlet az volt, hogy ne embert ábrázoljon az új szobor, mert abból nem lesz vita), az többé nem egy meghatározó alkotó iránti természetes hódolatot fog kifejezni, hanem meghunyászkodást, nem a másik ember tiszteletét, hanem a felháborodástól való szolgai félelmet.

Ráadásul Lovecraft nemcsak azért volt kitűnő választás, mert a horror egész zsánerére felbecsülhetetlen hatást gyakorolt, hanem pontosan azért is, mert régen élt – még akkor is, ha abban a korban történetesen elfogadott volt a rasszizmus. A hangsúly azonban nem a rasszizmuson van, hanem azon, hogy abban a korban még létezett kánon, egyértelmű volt, ki számít jó írónak, mi számít »magas« irodalomnak, ki vagy mi nem. Az avantgárddal lassan kezdetét vette a kánonok lebontása, ami aztán körülbelül a XX. század közepén felgyorsult, és nem pusztán arról volt szó, hogy az egyik kánon helyébe egy másik kerül, hanem arról, hogy nincs kánon, nincs olyan, hogy »magas« meg »alacsony« irodalom. Ez a folyamat épp Older elvbarátainak köszönhető: ők a kánont hatalmi struktúrának tartották, amelyben az uralkodó csoportok nézőpontjában írott történetek helyet kapnak, a kirekesztett csoportok történetei viszont elhallgatásra kerülnek (hiszen nem felelnek meg az »irodalmiság« követelményeinek). Lovecraft, bár a maga korában kevesen értették, kimagaslott a vele kortárs horrorszerzők közül – pedig elég illusztris bagázsról beszélünk –, és a zsáneren belül jóformán nem volt olyan, akire ne hatott volna. A horror világa olyan sokszínűvé vált, hogy nehéz egy Lovecrafthoz hasonlóan megkerülhetetlen alkotót találni.”