A sajtó és a terror

„A szólás korlátlan szabadságát akkor is van ok védeni, ha nem is hiszünk abban, hogy minden megszólalás szükségszerűen közelebb visz minket közös dolgaink megértéséhez, és a szabad vita feltétlenül garantálja, hogy annyira közel kerüljünk az igazsághoz, amennyire lehetséges. Bizonyára vannak megszólalások, amelyek semmilyen vitát sem visznek előbbre (az európai szélsőjobboldal vagy az amerikai választási kampány egyes résztvevőinek az indulatokat szító retorikája alighanem ilyen, de minden esendő sajtófontoskodás ki van téve ennek a veszélynek), bántalom viszont az ilyen vélemények hangoztatóit sem érheti, sem állami, sem »privát« megtorlás. (...)

Azoknak a társadalmi feszültségeknek ráadásul, amelyeknek például a fundamentalista politikai iszlám a népszerűségét köszönheti, jóval mélyebb és súlyosabb okai lehetnek annál, mint hogy milyen a szatirikus vagy egyéb lapok hangvétele. Az lehet a kérdés, hogy a viccelődés, a gúny milyen közegbe érkezik, milyen előzetes ítéleteket és tapasztalatokat igazol akár csak látszólag is, hogy hogyan kerültek ide azok a puskaporos hordók, amelyeket néha éppen egy karikatúra gyújt be, néha pedig valami más. 

Ezeket a viszonyokat – amelyeknek, persze, maga is része – minél pontosabban és alázatosabban bemutatni, hangot adni a frusztrációknak, mielőtt agresszióba fordulnának, segíteni a közvetítést, ahol lehetséges, azonosulási és vitafelületeket kínálni, ez lehetne még a kevés optimizmusra okot adó európai helyzet szabta korlátok között is a sajtó talán legnagyobb lehetősége, amellyel a közösséget, amelyhez tartozik, szolgálhatná. Ennél többet aligha tehet most.”