Talán dünnyögj egy új mesét

„És akkor képzeljünk el egy olyan Trianon-filmet, amely nemcsak magyar szívvel élvezhető, sőt egy csepp magyar vér nélkül is értelmezhető odakint. Hiszen az irigyelt cél ugyebár a nemzetközi elismerés. A többiek aligha vevők olyan mesére, amiben a magyaroknak mindenben igazuk van, mindenki más pedig kutyafejű tatár. Bármi másból viszont idehaza lenne botrány és nemzeti vérig sértődés – pedig a magyar filmeposzra vágyó tábor enélkül is vörös fejjel éli az életét.

(…)

Amire ők vágynak, az a giccs. A jóleső, kegyes hazugság, a fantáziavilág, ahol mi fényes páncélban lovagolunk bele a naplementébe, a kutyafejűek pedig nem találnak el minket soha. Ha nagyon jóindulatúak vagyunk, akkor ezt mesének nevezzük. Felnőtteknek ma már westernt sem forgatnak önirónia nélkül.

(…)

A helyzet az, hogy a giccs jellemzően nem tehetséges, kreatív és okos alkotókat vonz, hanem politikaközeli imposztorokat, olcsó szeméttel házaló, kontraszelektált senkiket, akiknek Arany Glóbuszra vagy Oscar-jelölésre esélyük sincsen. Azt a filmet tehát, amire a hazafiságtól fűtött közönség vágyik, ők fogják megcsinálni, külföldön pedig annak rendje és módja szerint leszarják vagy kiröhögik. Nemzeti romantikát gyárt mindenki magának belpiacra; de még aki meg tudja fizetni a robbanásokat, az is legfeljebb Pearl Harbor babérjait nézheti ki magának, amelyek meglehetősen fonnyadtak.

Eddig filmművészetről beszéltünk, de a vágy és a vele szemben álló realitás az egész életünkre kiterjed. A nemzeti rinyálás a feltétel nélküli buksisimiért folyik – a tény pedig az, hogy olyan nincsen. A kegyes hazugság a haldoklóknak való, a mese pedig a gyerekeknek. Felnőtt, életerős nemzetek ezekről le tudnak mondani. Így jutnak el egyszer odáig, hogy retusálás nélkül is vállalni tudják a múltjukat és a jelenüket. Bizonyára jó érzés ilyen nemzethez tartozni.”