Általánosíthatunk-e a migránsokra?

Nem lehet általánosítani! Ne merj általánosítani! Nem minden migráns muzulmán fundamentalista, nem minden migráns bűnöző, nem minden migráns molesztál nőket! Sőt, a migránsok egy nagyon kis százaléka fundamentalista, nagyon kis százaléka bűnöző és nagyon kis százaléka molesztál nőket európai nagyvárosok főterein szilveszterkor, úgyhogy igazából lényegtelen is, hogy migránsok, fundamentalisták vagy bűnözők-e az elkövetők vagy sem!

Itthon évekig a romákkal kapcsolatban voltak fokozottan érzékenyek a progresszívek az általánosításra, most európai szinten finomodott a hallásuk a jelenségre, ha bevándorlókról van szó. Eközben süketek párbeszéde zajlik nagy ricsaj közepette: „Ne általánosíts!” – „De hát nem általánosítok!” – „Ne általánosíts!” – „Nem általánosítok!” Ki akar itt általánosítani, kérem?

Szinte már nincs közéleti párharc bevándorlásügyben anélkül a rituálészerűen lejátszódó kör nélkül, hogy egy problémát szóvá tevő és azt bevándorlókhoz (nem a bevándorlókhoz, hanem egyes bevándorlókhoz) kötő illetőt, legyen az politikus vagy publicista, felszólítanak, hogy legyen kedves nem általánosítani és tartózkodjon a kollektív megbélyegzéstől. Kollektív lett a félelem a kollektív megbélyegzéstől. A válasz persze az általánosítás vádjának visszautasítása.

Mi, a kollektív büntetést közelről ismerő közép-európai nemzetek persze fokozottan érzékenyek lehetünk az általánosítás kérdéskörére, elég csak a németek és a magyarok kitelepítését emlékezetünkbe idéznünk. 

Az általánosítás kárhoztatása alapjáraton rendben van.

Felmerül azonban pár egyéb kérdés is. Például hogy nem csak általánosítani nem szabad, hanem utalni az ilyen nemkívánatos módon viselkedők származására vagy kulturális hátterére, ami a progresszió szerint irreleváns. Pedig egyáltalán nem az, mivel lehet, hogy ez hatással van a gondolkodására, esetleg szerepet játszó tényező a bűnelkövetésben (kölni erőszakoskodások); másrészt fontos lehet a konkrét elkövető megtalálásában, mint a felismerést segítő tényező. A félelem itt már az, hogy pusztán az elkövető valamilyen (jellemzően „elnyomott”) társadalmi csoporthoz tartozóként való identifikálása már magával hozza az önkéntelen általánosítást.

Fordítsuk meg az effajta érvelést: nem megbélyegző, igaztalan általánosítás-e en bloc a nyugatot, az európai kultúrát, a fehér embert, a férfiakat stb. okolni mások bajaiért? Vagy a „strukturális” bajokért, mint az „elnyomás”, mindig kollektívumok felelősek? Az elnyomott csoportok esetében azonban bármiféle strukturális tulajdonság megnevezése nem kívánatos, mert csak fokozza az elnyomást? Vagy hogy van ez?

Jobb híján a progresszívek is rá vannak gyógyulva az általánosítás problémájára. Egy létező, valóban problémás jelenséget felnagyítanak és egyedüli erőfeszítésük arra irányul, hogy ezt elkerüljék, másokat is erre intsenek és más megoldás hiányában minden olyan megállapítást, megoldási javaslatot, keresett vagy keresetlen megfogalmazást, amely potenciálisan rossz fényt vethet a dédelgetett elnyomottakra, általánosításnak titulálnak és démonizálnak.

A progresszív egyedüli fókusza és figyelme az általánosításra irányul, mantraszerűen ismételgeti, hogy „ne általánosíts, ne általánosíts”, miközben lehet, hogy ezt a kérdést már régen el kellene engedni. Senki nem gondolja ugyanis, hogy minden bevándorló fundamentalista szexuális zaklató. Némi általánosítás viszont mindig be fog csúszni, már csak azért is, mert a közbeszéd nem körmönfontan kigondolt, végtelenségig csiszolt tudományos fogalmakat használ, nem a szóhasználat korrektségére figyel, hanem úgy nevezi a dolgokat, ahogy akarja, ahogy azokat megszokta.

A fő probléma nem az tehát, hogy veszélyes-e az általánosítás és miként kerüljük ezt el mindenáron, hanem az, hogy az általánosítás folyamatos elutasításán túl mivel tudnak még előhozakodni a mantrázók, meg egyáltalán, minden döntéshozó. Vagy az általánosítás kárhoztatása csak az ötlettelenséget eltakaró álca?