Öt front, amit tartani kell

„A civilizáció soha nem volt olyan gazdag és erős, mint ma, mégsem volt még soha ennyire törékeny és nyomorúságos az emberi létezés. A kultúrember a XXI. századra ötfrontos háborúba kényszerült. Ellenségei az alábbiak.

I. A cégek mohósága

A civilizált emberiség fenyegető defenzívába szorult a multinacionális nagyvállalatokkal, a fékevesztett kapitalizmus bolygót és embert ledaráló önzésgépezetével szemben. A részvénytársaságok kapzsisága, a profit logikája, a piac minden problémát megoldó, láthatatlan keze látványosan számolja fel a légkör oxigéntartalmát, a munkavállalói jogokat, a nyugati ember humánumába vetett végső illúziókat. Ma a mamutvállalatok már nem olcsóbb vagy jobb minőségű termékeikkel, hanem puszta nagyságukkal, marketing-költségvetéseikkel, nyers tőke- és lobbierejükkel garantálják részvényeseik számára a napi profitot. A környezet, a kultúra és minden, ami pénzben nem mérhető, szilánkjaira hull a kezeik között. A civilizált emberiségnek a XXI. században szembe kell szállnia a multinacionális részvénytársaságokkal, feldarabolni és átláthatóvá tenni azokat, kulturális hatásaiktól megvédeni a közösségeket, a magánszférát és a tudatot. A nagyvállalatok inváziójának legfőbb terét a propagandaeszközökkel módszeresen gerjesztett fogyasztási hisztéria hozza létre: nyilvános tereket felparcellázó hirdetők, szlogenekkel értékesített politikusok, az emberi tudattalan aljas szándékból, előre megfontoltan, bűnszövetkezetben elkövetett manipulálása. Ez a harc nem a profittal vagy a tőkével szemben zajlik, mindössze azért, hogy ne engedjük a versenyt ott, ahol annak helye nincs, igazságtalan és értelmetlen. A feladat: lépésről lépésre helyreállítani a »piac« szó eredeti jelentését.

II. Az állam zsarnoksága

A civilizált emberiség a XIX. században feltalálta A Nagy Megmentőt, a nemzetállamot, amely majd mindenkit megvéd, igazságos szabályokat hoz, és őrködik a közjó felett. Csakhogy az államot nem egyedül a polgárok szemelték ki maguknak, vezetéséért hamarosan ott tolongtak a legsötétebb politikai szekták meg az azokat vezető Sztálinok és Hitlerek, akik aztán közjó helyett transzportokat szerveztek, meszesgödröket lőttek tele, padlásokat söpörtek, államosítottak meg kolhozosítottak. Ezen a fronton 1945-ben és 1989-ben akkora áttörés történt, hogy az államok a bolygó nagyobb részén ma már csak tiltanak, korlátoznak, uszítanak, adókkal és bírságokkal lerabolnak, cégekkel öszszefonódnak, proxyháborúkat pénzelnek vagy kisebb országokat rohannak le. Az állam valamennyi közt a legrettenetesebb zsarnok, egy problémát az államhatalom megerősítésének árán kezelni az emberiség történelmének legveszélyesebb játéka.

III. A tömeg emberalattisága

A reklámok hazugságai a plázák és italkimérések közönségének egóját minden korábbinál nagyobbra hizlalták. A vertikális népvándorlás nyomán a civilizált emberre özönlő csőcselék létélménye, hogy a világ őérte van. A politikus a szavazatáért hempereg a mocsokban, és csinál magából bohócot, ha kell, kulturális szereplők tolakodnak lájkjaiért, elégedett böffentéséért. A cégek olyan termékeket állítanak elő, amelyeket ő már rég megérdemelt, hogy az élete kényelmes, teljes és boldog legyen. A tömegember a kultúra, a politika és a gazdaság új mértékegysége lett. Aki nem ért vele szót, aki nem szolgálja ki, azt az ezerarcú szörny haladéktalanul diszlájkolja, kommentfalakon zsigereli és csontozza ki. Aki nem képes fél mondatban elmondani, hogy mit akar, az mehet a szemétre Thomas Mann meg a társai mellé. Amelyik film cselekménye nem visz kellő mennyiségű erőszakot és nemiséget a vászonra, az mehet a művészmoziba, ott majd be is ülnek rá négyen. A tömegdemokráciában nincs többé népakarat vagy népszuverenitás, csak hatalmas, tisztázatlan céges hátterű kampánypénzek meg az oktalan proletár, aki kiválasztja a neki tetsző plakátot, démont és hazugságot, hogy aztán újabb négy éven át vásároljon, zabáljon, vedeljen és bámulja a tévét azzal a jóleső tudattal, hogy ennek a világnak mégis csak ő a királya. A vertikális népvándorlás ellen belső limest kell építeni – az interneten, a környezetünkben és önmagunkban. A XXI. század elodázhatatlan kihívása elkerülni a gátszakadást: a tudattalan teljes kiáradását, amelyben az emberi öntudat új Atlantisz módjára elmerül.

IV. A pszichopaták lelketlensége

Mindennapos tapasztalat a politikában, a munkahelyeken, a bűnügyi hírekben, de akár a párkapcsolatokban is a lelkiismeretlenség, a gátlástalanság, az erkölcsi érzék hiánya. A pszichopátiáért felelős gén mindig is ott dolgozott a populáció bizonyos részében, csakhogy az erkölcsi fogyatékosság a modernitás közegében többé nem hátrány, hanem sikerrecept. A pszichopatagén mára legyártotta a szociopatamémet, amely az antiszociális működésből világtrendet és világrendet formált, az önmegvalósítás minden korábbinál vonzóbb, új útját kövezte ki. Ma szociopataként működni, vagyis lelkiismeret és gátlás nélkül áttaposni bárkin nem gyalázat, hanem vállalati és önfejlesztő tréningeken terjedő evangélium. Készség, amely az üzleti életben szárnyakat ad, a politikában rock and roll, egy párkapcsolatban pedig garancia a kötődés nélküli ösztönvilágba züllésre és a partner pszichéjének tartós megnyomorítására. Az arisztokráciát hatalmi helyzetben tartó, születési alapú kasztrendszer gettófalai a polgári forradalmak nyomán leomlottak a pszichopaták elől, és ezzel egyidejűleg az egyházi kontroll is megszűnt. Ma egy pszichopata bármilyen magas státust meghódíthat, miközben nyilvánvaló a versenyelőnye azokkal szemben, akik képtelenek szemrebbenés nélkül hazudni, akiknek számít az adott szó, és akik nem kizárólag magukra vannak tekintettel. S a pszichopátia ma már nemcsak egyének életét mérgezi, de társadalmilag is vállalhatatlan állapotokat teremtett. Egyszerre fenyegeti az emberiség legalapvetőbb értékeit: a humánumot, a szolidaritást, a méltányosságot, a kooperációt, de létezésünk racionális alapjait is, mert a pszichopata mindig szerencsejátékot űz, és mindig mindent kockáztat. A XXI. században a civilizált emberiség reakciója erre a súlyos kihívásra a pszichopaták elleni front megnyitása lesz. Ez a folyamat jóformán még el sem kezdődött.

V. A fundamentalisták megszállottsága

Újra meg kell nyitni a frontot azokkal szemben, akik tűzön-vízen át meg akarják váltani a világot, pedig nem Buddhák, és nem Krisztusok. »Hogyan lehet eldönteni, hogy amit hordoznak, erő vagy erőszak? Meg kell hallgatni őket. Ha igazat mondanak, akkor erő; ha hazudnak, akkor erőszak.« (Hamvas Béla) A fundamentalisták a világot nem lótuszvirággal, kenyérrel meg hallal, hanem akár géppisztollyal készek megjavítani máris. Ők a végső igazság birtokosai – nincsenek kérdéseik és nincsenek kétségeik. A Szent Ügy harcosai ezúttal nem nemzetiszocialisták vagy bolsevikok, hanem iszlamista hódítók. Az ellenük zajló küzdelemnek még nincs Rooseveltje, nincs Churchillje és nincs De Gaulle-ja – a háború a médiademokrácia korában nem szexi választási program. Ennek megfelelően számolatlanul tolonganak az önfeladásra kész Chamberlainek, a hódításra és profitra éhes Dick Cheneyk, a potenciális Sztálinok meg a konfliktust megúszni akaró semmirekellők, akiknek a nevét ugyan nem jegyzi fel az emberiség, bénultságuk árát azonban minden alkalommal megfizeti, amikor az épp vörös, barna vagy zöld színezetű fasizmus lángba borítja.

A civil világnak az öt fenti frontot tartania kell. A XXI. században egyetlen polgár sem tagadhatja meg a maga hadkötelezettségét azok bármelyikén. Az ostrom alatt álló határokat senki nem fogja megvédeni helyette – ezekhez a harcokhoz új bajtársiasság kell. A civilizált ember a XXI. században lövészárokról lövészárokra védelmezi az öt határt, s nem engedi, hogy világát az ostromló erők bármelyike is végképp megszállja. Hátránya, hogy ellenségei sokrétű szövetségi rendszerben támadják, előnye azonban, hogy honvédő háborút vív, így a harc saját földjén zajlik, továbbá, hogy nem akarja egyetlen ellenségének se fővárosát, se koronáját, se pénzét, se vérét – csupán tartani a frontot. S minden nap ajándék.”