A Saul fia megtanított arra, hogy az alapvető emberi együttérzés és a történelmi viszony nagyon kevés az ilyen tragédiák feldolgozásához.
„És mivel személyes a kapcsolatom a filmmel – Katz, a hírhedt auschwitzi fotók készítője lehettem szerepem szerint –, engedjenek meg egy személyes történetet. Amikor megkaptam a felkérést, a viszonyom Auschwitzhoz és a náci haláltáborokhoz az alapvető emberi együttérzésen túl csupán csak történelmi volt. Ott volt nekem Benes, meg ott voltak az ő dekrétumai, amelyeknek következtében a családom nem keveset szenvedett, s ezt a szenvedést, hiába, hogy csak áttételesen, édesapámon és a nagyszüleimen keresztül ismertem, mégis magaménak tudtam. Úgy lettek ebből emlékeim, hogy ott sem voltam, csak elmesélték, s már az is túl sok szenvedést okozott. De ennél a saját szenvedésnél nem láttam tovább sosem, s mások tragédiája vagy szenvedéstörténete valójában, mint mondtam, az alapvető emberi együttérzésen és a történelmi viszonyon túl nem nagyon hatott meg. Legyen csak mindenki a saját tragédiájának emlékoszlopa – gondoltam. Hát nem, ne mindenki csak a saját tragédiájának emlékoszlopa legyen. Hajlamos erre mindenki, hajlamos voltam rá én is. De ez a film, vagyis a Saul fia megtanított arra, hogy az alapvető emberi együttérzés és a történelmi viszony nagyon kevés az ilyen tragédiák feldolgozásához.
Ennél sokkal több kell: át kell menni a szomszédhoz, és beszélgetni kell vele, nem pedig csak legyinteni, hogy már megint Auschwitzot meg Benest fájlalja. Ahogy Nemes Jeles László fogalmazott az Aranyglóbusz átvételekor: »A holokauszt hosszú ideig absztrakció volt, számomra azonban inkább egy emberi arc. Ne felejtsük el ezt az arcot!« A Saul fia ezt az emberi arcot vitte a vászonra, olyan elemi erővel, amilyet a filmvilág régen látott utoljára. Nem madártávlatból akarta megmondani, hogyan is kell viszonyulnunk Auschwitz tragédiájához, hanem közel ment hozzá, egészen a mélyére ásott, és egyetlen ember, a Sault alakító Röhrig Géza arcát kezdte el figyelni. És ha egyszer ránéztünk erre az arcra, nem tudjuk levenni róla többé a szemünket.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
A 22 éves, kezdő újságíró cikke az író halála miatt nem került nyomtatásba.
F. Jánost háromszor hallgatták ki, és harmadjára sikerült megtörni.
